Byron Reese: A negyedik kor | Palugyai István kritikája

Aggodalommal vagy bizakodva tekintsünk-e arra a jövőre, amelyet a mesterséges intelligencia írhat az emberiségnek? A pontos válaszhoz persze jósnak kellene lenni, de addig is megteszik a futurológus Byron Reese gondolatkísérletei. Még ha azok néha inkább illenek egy sci-fibe, mintsem a tudomány szigorú világába.

Nemrég valamelyik dél-koreai tévében a híreket egy fiatal hölgyet utánzó robot kezdte beolvasni. A gépkisasszonyt a csatorna egyik ismert hús-vér munkatársáról mintázták, sőt az Al Kimnek nevezett új munkaerőbe beépített mesterséges intelligencia (MI) az élő modell bejelentkezéseiről összeállított tízórás videofelvétellel kapott tréningnek megfelelően még a „leváltott” nő pislogását és fejbólintását is megtanulta, hogy még emberibbnek tűnjék.

Ez csak a legutóbbi napok egyik híre, amelyben a robotok valamely területen történő felhasználására csodálkoztunk rá, de kis kereséssel hosszú listát állíthatnánk össze. Az okos robotok, akár örülünk neki, akár nem, „ante portas”, vagyis a kapuk előtt állnak. Ahogy Byron Reese futurológus-vállalkozó könyvének címe is mondja: a negyedik kor előtt állunk. Vagy máris benne?

Nehéz a válasz megfogalmazása, s ebben a könyv elolvasása sem sokat segít. Manapság szinte naponta böngészhetünk a médiában e témáról szóló cikkeket, amelyekben valamely, jobbára külföldi vátesz fejti ki a véleményét. Általában illedelmesen, zömében optimistán, meglebegtetve a kétségeket. De igazából mindenki azt fogja ezekből leszűrni, amit akar. Ha valaki rajong a műszaki újdonságokért, akkor a pénztárcájától függően rohan megszerezni a legújabb iPhone-t, komputerjátékot, netán a legfrissebb elektromos autómodellt, és vélhetően Örkény István felejthetetlen egyperces novellájának címét idézné: Nézzünk bizakodva a jövőbe. Aki viszont a számítógépek és apró kütyük túlhasználatának társadalmi, vagy akár egészségügyi, árnyoldalaiba is belegondol, elképzelhető, hogy aggodalommal tekint az (az emberi és a gépi) intelligenciák versenyének jövőbeni alakulására.

A tudomány és a technika – amúgy részben a műszaki fejlődéshez jelentős mértékben hozzájárult – jelesei is az utóbbi csoportot erősítik, mint a mesterséges intelligenciát valós veszélynek lefestő Stephen Hawking, Elon Musk vagy Bill Gates, miközben mások – mint az előző véleményt vitára méltónak sem tartó Mark Zuckerberg – bizakodása töretlen marad. Melyiküknek van igaza?

Valószínűleg jövőbelátó jósnak kéne lennie annak, aki képes megadni a tuti választ. S bár Byron Reese ugyan futurológusnak hirdeti magát, valamint különféle techcégek alapítója, vezetője, no meg nyilvános előadások sztárja, ő sem teszi le a garast, bár azért inkább – s főleg a könyv vége felé – a második vélemény felé tendál. De ez nem is baj. Jobb, ha egy könyv valamit mondani akar, mintha csak ide-oda lavírozik – a langyosakat kiköpi az Isten, tartja a mondás.

A mű elején valamiféle tudományos ízű kategorizálás mentén vezeti el az olvasót a jelenig, amely a negyedik kor kezdete, ahol a robotok és a mesterséges intelligencia válnak majd jellemzővé. Eddig az emberiségnek át kellett lépkednie három korábbi korszakon, amelyeket Reese szerint sorrendben a tűz használata és a nyelvek keletkezése, a mezőgazdaság kialakulása és a városok megalapítása, végül pedig az írás elterjedése és a kerék használata jellemzett. A szerző ezután három kérdéssel folytatja: miből áll a világegyetem, mi vagyunk „mi”, és mi az „én”? A filozofálgató kitérő arra szolgálna, hogy segítse az olvasót a további útján, hogy megértse, mire lesz képes a mesterséges intelligencia: tudatossá válhat-e egy számítógép és vajon átvehetik-e a robotok az ember munkáját?

Nehéz eldönteni, hogy mire lesznek képesek.

Ha ezt abszolváltuk, megpróbálhatjuk bebizonyítani, hogy elsajátítottuk a leckét, mert a következő rész a robotok témakörét boncolgatja. Ehhez megismertet az úgynevezett „keskeny” mesterséges intelligencia fogalmával, ami tulajdonképp a már ma is használt MI. Ez jobbára csak egy feladat megoldására elég. Például meg tudja mondani, milyen idő lesz másnap, önállóan elvezet egy autót, de az emberhez hasonlóan nem képes helytállni az élet minden területén, nincs saját személyisége, ami a ma még nem létező általános mesterséges intelligencia jellemzője lesz a későbbiekben. E tudás birtokában nem a gyakorlatban bevetett ezernyiféle robot áttekintése vár ránk, hanem inkább az általuk keltett pszichológiai és műszaki kihívások társadalomtudományi és közgazdasági következményeinek felvázolása. Az a félelem, hogy elveszik-e a munkánkat, vagy hogy a robotfegyverek elpusztítanak-e bennünket.

Az általános MI kifejlesztésének dilemmája a régi kérdéstől indul: vajon tekinthető-e az emberi agy is egy intelligens számítógépnek, s vajon az én tudata, az elme is kialakítható algoritmusok segítségével? Reese is szétcincálja ezt a gondolatot, de a további lépés, vagyis, hogy mely keretfeltételek tennék lehetővé a tudatos MI létrehozását, szükségszerűen botladozásnak tűnik, hiszen a mai verziók és az általános MI közt akkora a különbség, mint egy zombi és Einstein között. Ehhez képest a könyv felsorolja az ilyen MI megteremtésének lehetősége mellett és az ellene szóló érveket is, majd felteszi a kérdést: szabad-e egyáltalán ezt megteremteni?

Innen már tényleg a futurológia talaján haladunk tovább, hiszen a tudatos számítógép lényegéhez érünk, ahol az olvasónak is el kell emelkednie a valóság talajától. És itt nem az érző növényekről szóló vargabetűre gondolok, mert az inkább a tudomány szürke zónájába tartozik. A szabad akaratról és a tudatosságról való filozófiai értekezés már izgalmas gondolatkísérleteket sorjáz, ahogy az is felvetésre érdemes, hogy lehet-e joga egy tudatos számítógépnek? Így szép lassan elérkezünk az újradefiniált emberig, a jövő társadalmi konfliktusaihoz és a „szép új világhoz”, ahol már nem lesz szegénység, éhezés, betegség, ingyen lesz a tiszta energia.

Egy ilyen világjárvány sújtotta, a fertőző nacionalizmusoktól százfelé húzó korban tulajdonképpen üdítő efféle gondolatokkal lefeküdni.

Ehhez már csak el kell érni az ötödik korba, amikor a szerző szerint kimerészkedünk a csillagok közé, szondákat küldünk az élettelen bolygókra, hogy ott nanorobotokat elásva molekuláris szinten alakítsuk át a jelen lévő anyagokat annak érdekében, hogy idilli, új életteret alakítsunk ki magunknak.

Kár, hogy ezután felébredünk és a bilibe ér a kezünk.