Az őszi irodalmi fesztiválszezonra (Margó Fesztivál és Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál) Jón Kalman Stefánsson két regénye is megjelent, az egyik a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről a Typotex kiadó jóvoltából, Patat Bence fordításában. A nálunk egészen friss regény valójában több mint 20 éve íródott, egészen pontosan 2001-ben. Annak ellenére azonban, hogy az író első regényei közül való, már itt is tetten érhetjük mindazt, ami rögtön felismerhetővé teszi Jón Kalman Stefánsson műveit.

Az 1970-es években járunk, egy tízéves kisfiú repül képzeletbeli barátai, Tarzan és Hosszúlábú társaságában Izlandról Norvégiába, hogy nagyszüleivel és nővérével töltse a nyári vakációt. „Egyszerűen csak egy régi nyárról akarok mesélni. Tízéves vagyok, és szép a világ. A városok nem változtatnak nevet, miközben alszunk, a vasfüggöny összetartja a világot, az ózonréteg egyáltalán nem szerepel az újságok címlapján, és a legtöbb híresség még él.” Persze, ahogy azt megszokhattuk, most sem egy szálon folyik a történet, mert a norvég nyár elmesélése szinte észrevétlenül keveredik a nagyszülők és szülők korábbi életének eseményeivel. Mindez pedig kiegészül a mindentudó narrátor jövőbe tekintő kommentárjaival, aki már tisztában van a kisfiú felnőtt életének alakulásával, és a jövő titkaival is.

Ez a fajta összefonódó építkezés, amely több idősík összedolgozásával operál, nem fogja meglepni a gyakorlott Stefánsson olvasókat. A regényről elmondhatjuk azt, ami a többi Stefánsson regényre is érvényes: egy olyan mozaikszerű családregény szerkezettel dolgozik, amely a modern ember igényeire van szabva. Nincsenek terjengős, hosszú leírások, nem időzik sokat egy-egy eseménynél, hanem cikk-cakkban ugrál a karakterek, idősíkok és történések között, mintha csak a Facebook és Instagram hírfolyamok görgetésétől szétszabdalt koncentrálóképességünkhöz alkalmazkodna a regény. A töredékek közötti kapcsolatok megalkotásában nagy segítség, hogy Stefánsson állandó jelzőket, visszatérő mozzanatokat kapcsol az egyes karakterekhez (például a nagymama mindig acélból van). Az ilyen állandó jelzők és az ismétlődő mondatok vagy gondolatok segítik, hogy az időben és térben szétszóródó elemek könnyebben összerázódjanak az olvasó fejében. Emellett már ebben a viszonylag korai regényében is megtaláljuk a lírai mondatokkal tarkított, tipikusan „stefánssonos” prózát, amely annyira jellegzetes, hogy ránézésre felismernénk belőle, ki is írta a regényt.

A figyelmes és rutinos olvasóknak nemcsak a stílus és a szerkezet lesz ismerős, de a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről összeér más, már megjelent Stefánsson regényekkel. Felismerhetünk egy-egy karaktert vagy eseményt például az Ástából (2021, Jelenkor) is.  Az idei Margó fesztiválon Ott Anna kérdezte a regényírás tudatosságáról és a regények összefonódásáról a szerzőt, válaszában Stefánsson arról mesélt, hogy a regényei önmagukat írják meg, a karakterek maguktól bukkannak fel a történetben, de vannak visszatérő arcok, amelyeket már messziről megismer. Úgy látszik, dolguk van még a karaktereknek, ha újra és újra visszatérnek. Mint ahogy a témákban is felfedezhetünk ismétlődést. Az idő, az elmúlás, a halál és az emlékezés rendszeres visszatérő kérdéskörök. Ebben a regényben a felnövés, felnőtté válás már önmagában egyenlő a halállal. Tízéves narrátorunk és társai szemében a felnőttek, mint halott gyerekek jelennek meg. A halál ellen pedig az emlékezéssel vehetjük fel a harcot, erre jó az irodalom is, állította a fentebb említett beszélgetésben Stefánsson. Azért írunk, hogy megőrizzük az élet eseményeit, kihúzzuk őket a sötétségből a fényre. Ily módon a világ legnagyobb költője nem más, mint a James Webb űrteleszkóp, amely a sötétséget célozta meg, ahol azt hihettük, hogy nincs semmi. Azonban tévedtünk, és a teleszkópon át feltárult előttünk megannyi csillag a múltból. Mert bizony felejtünk, és ahogy a narrátor is megjegyzi „[…] tapasztalatom szerint a világon két dologban csak óvatosan szabad hinni: a térképekben és az emlékezetünkben.”

Ez a regény egy igazi kis szigetet képez az időben, és annak ellenére, hogy igazán nagy események nem történnek benne, mégis felvillant valamit abból, hogy hogyan is telt egy nyár a ’70-es években, bemutatja a gyerekek között működő dinamikákat, a vágyakat, örömöket és kudarcokat. A menő arcokhoz való tartozást, és a különcök titkait, egy német katona szerelmét, a családhoz fűződő szálakat, a Beatles lemezek erejét, a gyerekek gondolatait egymásról és a felnőttekről. Mindez pedig a már felnőtt narrátor néha közbeékelt reflexiójával kiegészülve igazán jól tudott működni, azonban a regény végére elfárad kicsit, és még az in medias res kezdeteknél is nagyobb hirtelenséggel ér véget a könyv, hogy a főhősünk hazatérjen Izlandra, és kibékítse a Beatles híres négyesét Tarzan és Könnyűlábú segítségével.

Vincze Dóra