A Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című könyv előtt a Csillagok sercegését olvastam. Annyira jól esett olvasni és annyira magába szippantott a történet, hogy nehéz volt a való világba visszatérni. A történet vége lehangoló ürességet hagyott bennem, bármeddig tudtam volna olvasni a tömbházakről, ólomkatonákról, mostohákról és fókauszonyról. A Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című kötet pedig megadta azt a kontinuitást, amire vágytam.

Már a legelső oldalak óriási meglepetést tartogattak számomra. Amikor szinte az első mondatban olvastam a mostoha szót, felvontam a szemöldökömet, aztán mikor Gunnhildur neve is felbukkant a szövegben, már szélesen mosolyogtam, és szinte biztos voltam benne (de a norvégiai nagyszülők említése tette bizonyossá), hogy valóban, ez a könyv tulajdonképpen a Csillagok sercegésének a folytatása, vagy kiegészítése – mindegy is, amíg nyerek még egy kis időt, amit ebben a számomra kedves világban tölthetek. Nem tudtam, hogy ez a két kötet összefügg, és a véletlen műve, hogy pont a Csillagok sercegésével kezdtem. Mielőtt jobban belemerülök a mondanivalómba, tisztáznom kell, hogy a két kötet olvasható és értelmezhető egymástól függetlenül is. Akár fordított sorrendben is olvashattam volna, legfeljebb akkor utólag állt volna össze a kép. A két regényt finom szálak kötik össze, együtt alkotnak egy kerekebb, teljesebb történetet.

Ezúttal Izlandról Norvégiába repülünk. Narrátorunk egy tízéves kisfiú, aki a nagyszüleihez és a féltestvéréhez repül a nyári szünet idejére. A nagyszülőkről már olvastunk egy keveset a Csillagok sercegésében, de amíg ott a dédszülők és a szülők krónikája volt a legerősebb szál, most a fókusz a nagyszülőkre irányul. A Csillagok sercegésénél valahogy elsiklottam a cím fölött, ezúttal viszont annyira erős volt az utalás, hogy lehetetlen lett volna nem észrevenni.

„Tegnap este a nagypapáék lefeküdtek aludni, mindketten szilárdak voltak, mint a mamutfenyők.”

A nagyszülők szilárdsága, különösen a nagymamáé, visszatérő motívum. A címben a mamutfenyők mellett az idő is szerepel, ez számomra utalás (vagy magyarázat) a folyamatos perspektíva váltásra, ugyanis hol a tíz éves kisfiú, hol a negyvenéves férfi szemszögéből olvassuk a történetet. Ez különösen érdekessé és játékossá teszi a szöveget. Különös látni, hogyan értelmezi ugyanazt az eseményt a gyerek és a férfi, akivé az a gyerek vált.

És hogy miről szól a történet? Nos, miről nem? Egy hosszú, kalandokkal teli nyári szünetről. Nehezen elviselhető kamasz féltestvérről, új barátságokról, édességekről, verekedésről és sok huncutságról, ami a gyerekek fejéből kipattan. A bugyi-üzleten nagyot nevettem, de egy-egy viccesebb megjegyzés is jobb kedvre derített. „A nagypapa szerint akikből így dől a szó, fordított hasmenésben szenvednek.” Az ehhez hasonló megjegyzések inkább elszigeteltek, mint gyakoriak, és derűsebbé teszik a meglehetősen filozofikus szöveget.

Akárhányszor Jón Kalman Stefánsson szövegeiről mesélek, mindig elmondom, hogy mennyire zseniális író. Valósággal a vérében van a költészet, és hihetetlen, hogy a prózája is mennyire lírai. Az egész szöveg szinte egy dallamos vers, metaforákkal, hasonlatokkal és egyéb elemekkel díszítve. Talán ez a sajátos stílus teszi annyira könnyen olvashatóvá és befogadhatóvá a szöveget, amelynek tartalma és súlya van még akkor is, ha valami jelentéktelennek tűnő eseményről szól. És nem csak lírai, hanem egyben filozofikus is, ugyanis a sorok közt mély elmélkedés zajlik az időről, az életről, emberi értékekről és Istenről. („Isten talán több nagyszerű irodalomnál, és az életnek nem csupán a szívdobbanáshoz van köze:egy utolsó lélegzet, aztán a nagy üresség.”) Nem tudom a nyelvezetről szóló részt anélkül befejezni, hogy a fordító munkáját ne dicsérjem meg. Úgy gondolom, hogy Patat Bence igazán igényes és minőségi munkát végzett, gyönyörű a magyar fordítás.

A regény végéhez érve az az érzésem, hogy ez a kötet egy óda az elmúlt gyerekkorhoz, a nagyszülőkhöz és a végtelen nyarakhoz. Úgyhogy bátran ajánlom mindazoknak, akik szeretnek ilyen jellegű, nosztalgikus érzéseket ébresztő regényeket olvasni. Mindazoknak, akik elfáradtak a sok tennivaló után, és szívesen elmerülnének egy csendesen folyó, különösebb csavarok nélküli prózában. Nekem különösen jól esett olvasni, nem csak azért, mert rajongok a szerzőért, de tényleg sikerült kikapcsolódni egy kicsit. Jól esett este későn, egy szüntelenül pörgős nap után csak siklani a sorokkal együtt, úszni az árral, befogadni a gondolatokat, nem pedig aktívan gondolkodni a csavarokon, összetett eseménysorozatokon, esetleg egy bűnös kilétén töprengeni. Magammal viszem egyik kedvenc idézetemet, amely sokszor eszembe jutott azután is, hogy már befejeztem a könyvet:

„de tapasztalatom szerint a világon két dologban csak óvatosan szabad hinni: a térképekben és az emlékezetünkben.”