„Nagymama és nagypapa.
Két szó, amely meg tud vigasztalni, mint egy vallás, vagy egy mamutfenyő.”

Nem sokkal korábban olvastam a Hiányod maga a sötétséget, amely olyannyira magával ragadott, hogy egy percig sem volt kérdéses, hogy így az év végén sort kerítsek-e az idei másik friss megjelenésű Stefanssonra .

A meglehetősen terjedelmes izlandi sagához képest ez a kis kötet kevésbé fajsúlyos, ugyanakkor nagyon szerethető alkotás, amely visszarepít bennünket a mindenre kíváncsi gyermekkor világába.

Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről egyik központi témája – mint ahogy azt a címe is sejteti – az idő múlékonysága, mely szükségszerűen magában hordozza az elmúlást, szeretteink elvesztését, amely után nem marad más, csak az emlékezés.

A közel 40 éves narrátorunk egy eseménydús stavengeri nyárra emlékszik vissza, amikor 10 évesen először utazott külföldre a nagyszüleihez. Ez a gyermeki szemszögű visszatekintés apró kis töredékek felelevenítése, a kisfiú számára fontos momentumok tárháza melyeket a már felnőtt férfi próbál meg valemelyest értelmezni, rendszerezni.

De vajon miért pont ezek az utólag akár jelentéktelennek tűnő események jutnak elsőként eszébe? És mi történik az emlékekkel, amikor valaki meghal? Egyeseket miért ragad el tőlünk olyan korán a halál?

Egy sajátos, az íróra oly jellemző melankólia lengi át a könyvet, ahogy a felnőtt férfi az emlékekkel rádöbben arra, hogy az idő kerekét sem megállítani, sem visszaforgatni nem lehet.

Bár kétségkívül érezni, hogy ez a regény az életmű korai darabja, de már megtalálható benne mindaz, amivel Jón Kalman Stefánsson minden alkalommal elvarázsol bennünket.

Patat Bence interpretációjában most is tökéletes olvasmányélményt nyújtott ez a lírai hangvételű, kedves humorral fűszerezett melankolikus utazás a ’70-es évek Norvégiájába.

Tudom, hogy ez igazán másodlagos szempont, de véleményem szerint a kötet borítója a szerző magyarul eddig megjelent könyvei közül a legeslegszebb, amiért külön köszönet a @Typotex_Kiadó -nak.