Az alvajáró tanúságtétele önéletrajzi fikció, a felnőtté válás, identitáskeresés jellegzetesen öngyötrő, önanalizáló útját járja be. Elbeszélője alaposan visszamerül gyerekkorába, az emlékek aprólékos megidézésével próbálja tetten érni énjének, eszmélkedésének kezdeteit, megtalálni családi gyökereit, identitásának kapcsolódásait, mindezt egy felnőtt, íróvá vált férfi retrospektív nézőpontjából. Ez így elsőre nem tűnik túl eredetinek, s Pedreira könyve valóban számos vonásával illeszkedik az európai nevelődésregények, identitásregények sorába, amikor az elbeszélő-főhős saját személyiségének, identitásának alakulását gyerekkorától vagy meghatározó gyerek-, kamaszkori élményeitől építi fel. Joyce, Forster, Musil, Hesse és sok más szerző nyomdokain jár tehát. S bár a portugál regény hangulata, a családi kapcsolatok működése is felidézi a XX. század első felének közegeit és értékrendjét, például a nevelődési folyamat „kötelező” állomásával, az idegenben, jelen esetben Angliában töltött egyetemi évekkel, ám az elbeszélő gyerekkora már az 1990-es évekre esik, annak minden kellékével és jellegzetességével, s ez alapján a mű generációs regényként is megközelíthető. A ’80-as évek második felében és a ’90-es években felnövekvő és szocializálódó fiú korai Y-generációs, a számítógépmonstrumok, walkmanek, focimezek, nyugati autók világában nő fel, a piacot elözönlő gyorséttermeknek és cukros üdítőknek köszönhetően túlsúlyos, ám mindezt a gyorsuló, fogyasztói világot az archaikus, patriarchális portugál család ellenpontozza.

Frederico Pedreira regénye erős hangulatával láncolja magához az olvasót. A portugál kultúra és irodalom elkötelezettjei sok mindent megtalálhatnak benne, amit a portugál életérzéshez, mentalitáshoz szokás sorolni: a vágyakozást, a keserédes nosztalgiát és a valahonnan, a mélységből előkúszó szomorúságot, amely a múlttól a jövőig mindent átitat. Ez a szinte elmaradhatatlannak tűnő alaphangoltság ez esetben egyszerre talapzat, amire történetet lehet építeni, ugyanakkor szerves része, habarcsa is a regénynek, szoros összefüggésben a narráció jegyeivel, a mű poétikájával.

Az alvajáró tanúságtétele önéletrajzi fikció, a felnőtté válás, identitáskeresés jellegzetesen öngyötrő, önanalizáló útját járja be. Elbeszélője mélyen visszamerül gyerekkorába, az emlékek aprólékos megidézésével próbálja tetten érni énjének, eszmélkedésének kezdeteit, megtalálni családi gyökereit, identitásának kapcsolódásait, mindezt egy felnőtt, íróvá vált férfi retrospektív nézőpontjából. Ez így elsőre nem tűnik túl eredetinek, s Pedreira könyve valóban számos vonásával illeszkedik az európai nevelődésregények, identitásregények sorába, amikor az elbeszélő-főhős saját személyiségének, identitásának alakulását gyerekkorától vagy meghatározó gyerek-, kamaszkori élményeitől építi fel. Joyce, Forster, Musil, Hesse és sok más szerző nyomdokain jár tehát. S bár a portugál regény hangulata, a családi kapcsolatok működése is felidézi a XX. század első felének közegeit és értékrendjét, például a nevelődési folyamat „kötelező” állomásával, az idegenben, jelen esetben Angliában töltött egyetemi évekkel, ám az elbeszélő gyerekkora már az 1990-es évekre esik, annak minden kellékével és jellegzetességével, s ez alapján a mű generációs regényként is megközelíthető. A 80-as évek második felében és a 90-es években felnövekvő és szocializálódó fiú korai Y generációs, a számítógépmonstrumok, walkmanek, focimezek, nyugati autók világában nő fel, a piacot elözönlő gyorséttermeknek és cukros üdítőknek köszönhetően túlsúlyos, ám mindezt a gyorsuló, fogyasztói világot az archaikus, patriarchális portugál család ellenpontozza.

A múlt felidézhetősége, az eszmélkedés e regényben nagyon szorosan kapcsolódik helyekhez, pontosabban házakhoz, ahová a főszereplő (és testvére) elvált szülők gyerekeként kötődik. A regényben zöld házként nevezett családi kúriában az apai nagyszülők irányítják a nagybácsiktól, nagynéniktől és unokatestvérektől nyüzsgő ház életét, akik között a visszahúzódóbb, csendesebb kisfiú mély benyomásokat gyűjt, hosszú szemlélődéseivel, mindent letapogató figyelmével. Ebben a közegben mintha némileg megállt volna az idő, a hosszú délelőttök vagy délutánok és a még hosszabb éjszakák mintha csak azért lennének, hogy a gyerek felfedezze az ősök által felhalmozott tárgyakat, a dédapa könyvesszekrényét, hogy a lemezjátszó vagy a televízió végtelenített zsongásában álmodozzon, vágyakozzon. Az utólag, a felnőtt visszaemlékezése által kibontakozó események hosszú mondatokban, részletesen leírt képek, gesztusok, mozdulatok, közbevetések sokaságával kanyarognak elő a múltból. A helyiségek, a tárgyak múltidéző ereje rendkívül erős. Az apai család élete a kirándulásokkal, tengerparti nyaralásokkal együtt is archaikus, zárt világ, ahol minden egyes családtagnak megvan a maga jól ismert szerepköre, de ahol a szeretet, a gondoskodás, a gyerekek jövőbeli boldogulása a legfőbb vezérelv. Ezzel szemben a „hétvégi” anyuka egy nyitott, szabad és szabadosabb élet alternatíváját kínálja a „citromházban”. A légiutas-kísérőként örökké utazó, az életet könnyedén, vidámsággal kezelő nő a legmenőbb nyugati cuccokkal árasztja el fiait, s a nyugati országokhoz képest elmaradott, kopott Portugália ebből a szempontból némileg a vasfüggönyön inneni világhoz hasonlít. Bár a 90-es években már minden elérhető és mindent lehet, de az életmód, a társadalom csak lassan cammog a lehetőségek nyomában.

A főszereplő világa az anyja által szervezett távoli, főleg amerikai utazások során nyílik ki, ugyanakkor a pilótafülkékben, több ezer méter magasságban szerzett „metafizikai” tapasztalatok már gyerekkorában is inkább nyomasztóak, a kultúrák különbségeivel való szembesülés saját elszigeteltségének tapasztalatát erősíti. „Hogyan tudtam volna beilleszteni azt az őrületet, az új benyomások és az ébren töltött, első égi magány metafizikáját abba a mentális rendszerbe, amire a zöld házban köteleztem magam.”

A regény számos mozzanattal, motívummal, eszközzel érzékelteti, hogy a törésvonalak áthidalhatatlanok, hogy a különböző világok, kultúrák között nincs átjárás, és hogy az egyes ember – emlékeinek, mentális képzeteinek, gondolatainak, érzelmeinek megoszthatatlansága miatt is – szükségszerűen magába zárt és magányos. Ilyen elem, még mindig a családi lakhelyeknél maradva, a süketnéma anyai nagyszülők világa, akik fogyatékosságuk miatt eleve elszigeteltek a világtól, s a külvilághoz csak szótagszerű beszédükkel tudnak kapcsolódni. Az ő házukat és a portugál-francia kevert nyelvű családi összejöveteleket az elbeszélő a Clue­do nevű bűnügyi játék allegóriájával bontja ki. De nemcsak az anyai családban lehetetlen kommunikálni, az apai család egyes tagjainak nyelve, szóhasználata szintén érthetetlennek tűnik, a nagyapa angol nyelvű oktatókazettái, a nagymama archaikus nyelvezete, követhetetlen szóvirágai, valamint a gyerek művészi fogékonyságával szembeni értetlenség szintén ebbe a sorba illeszkednek. Ugyanakkor az emlékezetben őrzött mondatok, idiolektusok, akcentusok, beszédmódok a nyelv felidéző erejét, az emlékezetben betöltött szerepét is mutatják. A helyzet tehát összességében paradoxon, mert a felnőttek érthetetlen világa, a generációk és az egyes családtagok között megszakadt kommunikáció nemcsak a (be)zártság és magány érzeteihez vezetnek, hanem mintha mégis ezekben rejlenének a saját írói nyelv megtalálásának feltételei, gyökerei. „A nagy családi összejövetelek idején, születésnapokon, karácsonykor (...) a nagyanyámon valami olyan sajátos nyelvhasználat uralkodott el, ami gyakran okozott felfordulást és döbbenetet a mindennapjaimban. Akkor még nem tudtam, milyen hűen térek majd vissza később (...) ezekhez a mondatszerkezetekhez, amelyek a fiatalság könnyelmű éveiben mintha egyenesen kalapácsütésként érték volna füleimet.”

A nyelvi akadályok, a fordíthatóság kérdései, a különböző kultúrák ütközése szoros összefüggésben áll az identitással és az önértékeléssel is. Ezért lesz különösen fontos tapasztalat az angliai tanulmányok ideje, amikor az elbeszélőben tudatosodik nyelvtudásának hiányossága, a kommunikációról lemondva elszigetelődik, ezzel párhuzamosan kisebbség­érzete erősödik, portugálságát hátrányként, alárendeltként éli meg. A család hiánya, az idegen kultúra, a szükségszerű identitásválság, egy betegség lázálmaiba belesüllyedő tudat pokoljárása összességében a felnőtté válás fontos állomása lesz, ahonnan, a regény végpontját tekintve, mégiscsak vezet felfelé út, persze súlyos belátások árán.

Az alvajáró múltjának felfedése, gyerekkori tapasztalásmódjának elbeszélése által arról „ad leckét”, hogy a személyes identitás, a magány (verbálisan) nem közvetíthető, hogy építőkövei, a gyerek- és kamaszkor helyszínei inkább csak megmutathatók, bejárhatók. Erre tesz kísérletet az elbeszélő két alkalommal is, egyszer egyetemi barátjának, az amerikai Kyle- nak, évekkel később pedig S. nevű szerelmének mutatja meg gyerekkori világát, ám ők mindennek a jelentőségéből csak megsejteni képesek valamit. „Lehet, hogy jóbarátom érezte a vállán és a tekintetében a carnaxide-i ház homályos és eszement súlyát, az elnémított, meglehetősen portugál kimerültséget, amelyen érezni a vágyakozás penészes ízét, amit nagyon körültekintően már mindenki el szeretett volna felejteni, ettől az átoktól szenvedtem én, szenvedett az apám (és talán az egész család).” Az elbeszélő utólagos felismerései, jelenének milyensége mind köthetők a gyerekkorhoz, ahová visszatérni, ha portugál vagy, nemcsak édes-bús nosztalgia, hanem fájdalmas szembenézés, ekkor alakul ki az a léthez való diszpozíció, melyet a vágyakozás, az „elszigetelt magány” és a múltba való elmerülés jellemez. E létérzet plasztikus, érvényes közvetítésének elismeréseként kaphatta meg Pedreira az Európai Unió Irodalmi Díját, ami e kitűnő regény erős tanúságtétele.