Ha van valami, amiért különösen fontos az éves szinten tucatjával osztogatott Európai Unió Irodalmi Díja, az az, hogy ennek révén különösen megnő annak az esélye, hogy egy-egy olyan kötetet lefordítsanak magyarra, amelyet e nélkül minden bizonnyal nem ismerhettünk volna meg. Bár olyan óriási súlya ennek a díjnak nincs, de azért mindenképpen garantál egy bizonyos minőséget (csak hogy néhány korábbi győztest említsek, ennek révén jelent meg idehaza Sunjeev Sahotától A földönfutók éve, Milen Ruszkovtól a Felmagasztosulás, vagy Afonso Cruztól a Kokoschka babája), így az ezzel kitüntetett köteteket mindig érdemes elolvasni.

Erre jó példa a Cruzhoz hasonlóan szintén portugál Frederico Pedreira első magyarul megjelent regénye, Az alvajáró tanúságtétele, mely a maga melankolikus–nosztalgikus módján idézi fel a szerző '90-es években eltöltött fiatalságát, és annak színterét, a mindig nyüzsgő Lisszabont. Természetesen ennek révén számtalan olyan elemmel találkozhatunk, melyet már más ehhez hasonló témájú könyvben is olvashattunk (örökösen távollévő szülők, gyerekkori csínytevések, biztos pontként meglévő nagyszülők), ám ami ezt a könyvet igazán kiemeli, az a nyelv, melyet Pedreria használ (és itt természetesen nem feledkezhetünk meg Bense Mónika ragyogó fordításáról sem). Ez az alig 150 oldalnyi kötet ugyanis elképesztően színes és összetett körmondatokból áll, melyek könnyen magukkal ragadhatják az olvasókat.

„Hosszú időket töltöttünk a vacsora után a tévé előtt, és közben lassan magunkba szívtuk a bujaságnak és hörgésnek azt az álmosító elegyét, ami a brazil szappanoperákból áradt, az átlagos portugál otthonok mással össze nem vethető örömére, a hőségtől lüktető csillagos nyári égbolt közönye alatt, engem pedig nem kifejezetten a tudatos választás vitt rá arra, hogy megadjam magam sorsnak, hanem inkább az, hogy nem találtam jobb módot, hogy kiélvezzem a megérdemelt pihenést, miután egész délután a kaucsuklabdát rúgtam az udvarban a borostyánnal és száraz levelekkel befuttatott falnak, ahol egy alvajáró kapussal néztem farkasszemet, aki gyenge vezényszavakkal próbált kihívni maga ellen; aztán jött a zuhany a kádban, ahol egy kétes hasznosságú lavór hevert a nedvességtől feketére pettyezett mennyezet alatt, meg a napégette bőrömön a pizsama durva érintése, amiben úgy ültem a nappali hintaszékében, mint egy Dickens-árva, akit befogadtak, és hálás kezébe nyomtak egy nagy tál ételt."

A nyelvezeten kívül a portugál nagy erénye, hogy nem csak elhelyez számos irodalomtörténeti utalást (legyen az Joyce-hoz vagy éppen Pessoához köthető), de egészen könnyen megidézi még a magyar olvasók számára is majd' három évtizeddel korábbi színes-szagos Portugáliát, a tévében örökösen futó Mr. Beannel vagy Rambóval együtt. 

A fentiek tükrében Az alvajáró tanúságtételét tehát elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik rajonganak a többszörösen összetett óriásmondatokért, és az édes–bús gyerekkori sztorikért. Nekik minden bizonnyal tetszeni fog Pedreira kötete.