Sokadik regény ez, amelyben az elbeszélő a gyerekkor felidézésén keresztül végez önvizsgálatot. Frederico Pedreira műve nem újítja meg a műfajt, de úgy tud nyelvileg bánni a témájával – legalábbis Bense Mónika magyar fordításában –, illetve szerkezetet és asszoci- atív hálót építeni, hogy érdekeljen bennünket, megelevenedjen szá- munkra a világa: egy érzékeny kisfiú számára a buborékot nyújtó nagyszülői ház, majd egy zaklatott, magányos fiatal felnőtt idegen- ségélménye és neveltetésével való szembenézése. A kezdőmondat finoman becsatornázza az Anna Karenina híres első mondatának re- miniszcenciáját a családok boldogságáról és boldogtalanságáról, ez- zel sejtetve a későbbi átértékelődést: „Nem emlékszem rá, hogy iga- zán boldogtalan lettem volna a nagyszüleim házában.”

Ezt az indítást követhetné az érzékenység okainak kutatása, de nem jellemzi ilyen programosság a szöveget, még ha kitapintható- vá is válik a közeg lenyomata a pszichében. Kuszán szövődnek egy- másba a sűrű gondolatok, a digressziókkal teli elbeszélés mégsem csapong. Nem érezni, hogy mit akarhat a szerző kihozni az anya- gából, s épp ezért érdekel, hova jut el egy-egy bonyolult szerkeze- tű, szép, érzékletes mondat (többek között Proust, Joyce és Woolf említése is egyértelműsíti a prózapoétikai hatásokat). A John Cas- savetes-mottó egyrészt magyarázza ezt a bonyolultságot, másrészt megkérdőjelezi az önéletrajzként való olvashatóságot: „Rendkívül csodálom azokat, akik képesek önéletrajzban elmondani az életü- ket, hisz oly bonyolultak a kapcsolataink. Én sosem lennék képes ki- bogozni a szálakat.”

Az alvajáró tanúságtételében felelevenített gyerekkor középpont- ja az apai nagyszülők „zöld háza” Lisszabon Benfica negyedében, ahol az elbeszélő gyerekkorának nyári és téli vakációit töltötte. Ez a környezet olyan burok, amelyhez képest értelmeződik minden, más térben-időben történő eset, értékítélet nélkül: „milyen, szin- te groteszk módon távol esnek ezek a Royal Holloway nemesi címe- rei alatt, a reggeli koffeintől felvillanyozott beszélgetések azoktól a szerény benyomásoktól, amiket egyszer régen én még Benficában a nagyanyámmal megosztottam a szomszédban lakó mogorva öz- vegyről”. A zöld ház dinamikái, a gyerek érzékelései, a családtagok attitűdjei (az apa viszonyulása a „férfiassághoz”, a művészethez, a tévé központi szerepe) gyors és precíz vonásokkal megrajzoltak, a konkrét esetek említései pedig beleolvadnak az általánosságban elmondottakkal. Az elvont és konkrét értelmezhetőség egyszerre érvényesül sok helyütt: „miközben én csak növekedtem, közelítve az állítólagos érettség felé, melyet apám és a bátyám férfiasságnak álcázva próbált belém sulykolni csípős szószok, emberes adag szén- savas ásványvizek és paradicsomlevek segítségével, nyárról nyár- ra ismerősebb lett nekem az a kolosszális méretű árnyék, amelyet nagyapám alakja rajzolt a szobámat szegélyező falra”.

Az elbeszélői perspektíva utólagos, a felnőtt visszahelyezkedik a felidézett atmoszférába, részben a gyermeki látásmódba, nem lep- lezve magát: „Ezekben a hónapokban elégedetten éltem az életem, és ezt úgy mondom, hogy nyoma sincs bennem annak a szokásos távolságtartásnak, ami oly sokszor tesz minket cinikussá felnőttko- runkban.” Emiatt a könyv első felében, habár bevallja, hogy kezdet- től ott volt benne „a vágy valamiféle alaktalan melankóliára”, a nar- rátor mégis a nyugtalanító, de kiszámítható békesség légkörével vonja be a nagyszülőknél töltött időszakot, ahol a szülők jelenléte minimális, mivel az apa a nagyvárosi élet és a munkahely túlhaj- szoltságából csak néha ugrik be, az anya légikísérőként pedig szin- tén ritka, de annál izgalmasabb látogató.

Ennek az otthonosságnak az érzése törik meg aztán a hatodik fe- jezettel, kb. a könyv felénél, amikor nagyobb ugrással már az egye- temi éveknél tartunk, az Angliában töltött időszaknál, amely a gyerekkori dolgokhoz való kritikusabb viszonyulást teszi elmond- hatóvá. A bölcsészeti-irodalmi tanulmányok felé irányulás alapját a dédnagyapa könyvtára alapozta meg; egyfajta irodalmi genealógia csíráját adja az a nem megerősített információ, hogy a nagyapa ke- resztapja Fernando Pessoa, a nagy portugál költő, de az angol nyelv iránti érdeklődés is a nagyapa alakjához kapcsolódik, tehát a kül- földön töltött év nem feltétlenül törés az életút addigi hatásaihoz ké- pest. A „portugálság” azonban itt merül fel először a narrátorban, nem egy sztereotip identitáskrízis során, bár a sajátosan portugál jelleg/lét/stb. alábbinál alaposabb kifejtését nem kapjuk meg: „az elnémított, meglehetősen portugál kimerültséget, amelyen érezni a vágyakozás penészes ízét, amit nagyon körültekintően már min- denki el szeretett volna felejteni, ettől az átoktól szenvedtem én, szenvedett az apám (és talán az egész család), olyan volt, mint ami- kor véget ér a buli, és a földön heverő üvegcserepek egybekevered- nek a sok magára hagyott bohóc esetlen járásával, akiknek az arcán a festék lassan felfedi küzdelmes szomorúságukat.” Az idegenségről beszélve indul be a szembesülés a múlttal, az otthoni környezetből való kitörési vágy csak efelől ismerődik el, belülről, a burokból néz- ve nem. „Mert minden kétséget kizáróan jobb volt úgy gondolnom a nagybátyáimra, a nagynénéimre meg az apámra, mint ezekre az elválaszthatatlan, erőtől duzzadó, durván érzékeny társakra, akik tele voltak elbűvölő jellemhibákkal és leküzdhetetlen élni akarás- sal, akiket ugyanakkor vonzott a lemondás vágya; inkább ilyennek akartam látni őket, mint amilyenek valójában voltak, hús-vér embe- reknek, akiket jelentéktelenné tett a hétköznapok steril és abszur- dul kispolgári ritmusa, (…) ennek az áporodott szagú neveltetésnek a tudatától haldokolni kezdtem, és égető vágyat éreztem egy máso- dik, immár felnőtt neveltetés iránt, ami kiűzi belőlem az első meg- bocsáthatatlan rendellenességeit.”

Különös a regény íve, mert az angliai tapasztalat után visszatér a gyermekkori emlékekhez, előbb az eddig meg sem említett süket- néma anyai nagyszülőkkel töltött alkalmak részletezésére, az in- kább franciául beszélő, arisztokrata leszármazott tágabb család fur- csa légkörére (a „zöld ház” világának újabb kontrasztja), hogy aztán az utolsó, kilencedik fejezetre ismét az apai nagyszülők kerüljenek fókuszba. Ugyanitt kerül szóba egy utalásnyinál bővebben az alva- járás is, amely a teljes regény tükrében, a címben rejlő ellentmon- dásosság révén (hogyan, miről tanúskodhatna az alvajáró, aki álta- lában nem emlékszik az alvajárás alatt történtekre?), metaforikusan is érthető. Miről és hogyan tanúskodhatna a gyerek- és fiatalkorából az ember, akinek nézőpontja, referenciái szükségszerűen saját ott- honos világának korlátai által determináltak: „Hogyan tudtam vol- na beilleszteni azt az őrületet, az új benyomások és az ébren töltött, első égi magány metafizikáját abba a mentális rendszerbe, amire a zöld házban köteleztem magam, ennek a gyakorlásnak az volt a cél- ja, hogy pontosan tudjam, hány órakor táncolhatok a nagyanyám idegein, vagy mikor várható, hogy a nagyapám elmegy az újságért.” Az olvasóban is szerre aktiválódik az ismerősség-idegenség él- ménye, ahogyan épp kapcsolódni tud vagy sem a regényben elbe- széltekhez, miközben a saját tapasztalatokra irányuló reflexiók is megindulnak, azzal a kérdéssel együtt, hogy mikor is ér véget a gye- rekkor, ha hatásait hordozzuk tovább magunkkal.