Aki a Biblia és a kereszténység iránt érdeklődik, e könyvnél aligha talál izgalmasabb és megragadóbb olvasmányt. A szerző – ausztrál kultúrkritikus – az Újszövetség négy evangéliumából Jézust, az embert igyekszik rekonstruálni. Nem történeti alakként, nem vallásalapítóként, nem is érző lényként láttatja (hiszen ehhez a Biblia kevés támpontot ad). Az általános embert keresi benne, aki az igazságot akarja felismerni, aki emberi létének időhöz kötött határait akarja meghaladni, és aki a megvilágosodás útját követve saját sorsát veszi kézbe. A bibliai görög nyelv, a „koiné” sorsfogalmát használja a szerző. A kairosz fogalma nem csak az eleve elrendeltetést, hanem az alkalmak, lehetőségek sorát is jelenti, tehát valamiféle önmegvalósítás eszköze is lehet. John Carroll Jézusa ilyen módon a modern ember születésének is jelképe.

 A mű írója tanulmányozta az Újszövetségre vonatkozó tudományos irodalmat, de mindenek előtt újraolvasta a négy evangéliumot. Elsősorban görögül, mivel – mint a modern biblia-magyarázatokban, az igehirdetések során történik – az eredeti nyelv fogalmainak mélyebb tartalmait, szövegkörnyezeteit és utalásait akarta felhasználni a rejtett összefüggések megértéséhez, de minden angol fordítás szövegét is figyelembe vette. Tulajdonképpen Márk és János Jézus-képeit hasonlítja össze. Mindkettőt, de főképpen Márkot kiegészítve a másik két „szinoptikus”, az eseményeket Márkkal összhangban, talán tőle eredeztetve láttató Máté és Lukács részeivel.

 Az új olvasatban függetlenítette magát a vallás felfogásától, és nem vizsgálta a történeti hűséget sem. En arché én ho logosz – így kezdődik János evangéliuma, amelyet úgy fordítanak, hogy „kezdetben volt az ige”. A szerző a logosz szó ősibb jelentését (beszéd, elbeszélés) emeli ki, és abból indul ki, hogy kezdetben volt a történet. A Jézus-kép két, egymást fedő, de különböző hangsúlyú és végkicsengésű történet, Máté és János elbeszéléséből áll össze. Mindkettő segíti a másik megértését. Ehhez az evangéliumi események jelképeinek és mögöttes értelmeinek kibontása segít. Jézus megjelenik felnőttként a szent szövegben, minimális tájékoztatással vagy inkább anélkül, korábbi hátteréről, eredetéről. Új tanokat hirdet, de ezeket átélve lehet elsajátíttatni – nem érthetők egyszerűen. A tanítványok között is kevés az igazi beavatott, aki erre képes. Csodákat tesz, de John Carroll szerint is a csodák üzenete az érdekes. Az üzenetek igazsága a „kairoszi” sors kézbevétele és felfogadása, a létezés kiteljesítése, szemben a „kronoszi” sorssal.

 A szerző metaforája értelmében az embernek minden lelki megnyilvánulása kettős. Van antiszemélyisége, nemléte is, az élet végén ágazik ketté a fejlődés. Vagy eljut valaki a magasabb szintű ráismerésig, vagy csak elmúlik az ideje, s elpusztul a teste. Jézus történetében ezért áll a középpontban a halála, amely számára előre látható volt. Máté a sors ellen lázadó, az igazság hatalmát gyakorolni képes, de elégedetlen, haragvó létező Jézust ábrázolta. János vitte bele a diadalt, a feltámadást, az egyházalapítást.

 Carroll Jézus kettőségének, létdialektikájának modellje szerint mutatja be az „ember fia” drámájának szereplőit: Pétert, aki végig kívülálló maradt, Júdást, aki a kicsinyes emberi érdekek foglya, a nemlétezés megszemélyesítője és Mária Magdolnát, aki valamit megsejtett az új egzisztenciális tanból, és elindult a létezés útján.

 A könyv szerzője tehát az evangéliumokat irodalmi műveknek tekinti. Szerinte leírt történetek sűrítménye, a mítoszok magvai. Bár nem fejti ki, de érzékelteti, hogy a történetek sokféleképpen megfogalmazhatók és bonthatók ki. Ő a saját látomását írja le. Néhány jelentős művészi ábrázolást is bevon elemzéseibe, képeket és szobrokat, amelyek hasonlókat fejeznek ki az értő szemlélőnek, s amelyekben a szerző valamilyen hasonló szemléleti rezonanciát vél. Számára nem csupán Mária Magdolna cselekedeteinek fogalmai – köztük az érintés mozzanata – érdekesek, hanem néhány olyan részlet, amely a hivatalos bibliafelfogás szerint jelentéktelennek látszik. Ilyen például a fügefa megátkozása és kiszárítása vagy a titokzatos ifjú, aki a Getsemane Kertben is jelen van Jézus elfogatásakor, és akire ráillik a furcsa, megszállott Légió alakja, akiből Jézus kiűzte a démonokat, és aki a sírban várja a hozzátartozókat és mondja nekik: Jézus elment (feltehetően az ő nagy ereje görgette el a barlangsír előtti hatalmas követ).

 John Carroll sodró erejű, lendületes fogalmazásban, kitűnően felépített szövegben adja elő a történetet, illetve a történetek saját verzióját. Igen meggyőző, de el is gondolkodtató. Számára nem érdekes, szinte mellékes a kereszt-halál, a megváltás, a feltámadás. Fontosabb számára a rejtett beavatási folyamat, amelyen Jézus átviszi a tanítványokat és a vele kapcsolatba lépő más szereplőket. Carroll Jézusát „egzegetálni” kell, mint a rejtélyes, titokzatos szövegeket. Éppen ezért a rejtett jelentéseket kell összerakni szavaiból és tetteiből. Ehhez nagyon vonzó példát mutat megközelítésmódjával.

 A mű magyar nyelvű kiadásához Heller Ágnes írt előszót. Ő is a történetből kiinduló felfogást tartja értékesnek, valamint a filozófiai vagy – mondhatjuk – akár, antropológiai látomást, amely a mai emberi egzisztencia sajátos előképe és megteremtése. Mindenesetre John Carroll kedvet csinál az evangéliumok elfogulatlan, a narratívákra figyelő újraolvasásához. Akit a tudományos adatok is érdekelnek, azok számára bőséges jegyzetanyag, irodalomjegyzék és névmutató készült és található a könyv végén.