Az ausztrál kultúrszociológus és kultúrfilozófus szerző saját meghatározása szerint „újrameséli” Márk evangéliumát, s valamennyire, amennyire a mondanivalójához szüksége van rá, kitér a János evangélium néhány részletére is.

Az evangélium: örömhír. A keresztény Szentírás, másképpenÚjszövetség kanonizált szövegébe négy evangéliumot foglaltak bele, szerzőjük vagy feltételezett szerzőjük nevével jelölve ezeket: van a Máté, a Márk, a Lukács és a János evangélium.

A Márk evangélium a legrégebbi, a legszikárabb, a legrövidebb az evangéliumok közül, 70 körül keletkezhetett, tehát Jézus halála után szűk negyven esztendővel. Hogy Márk tanúja lehetett-e valamennyire Jézus működésének, ha Galileában és Szamáriában nem is, de legalább Judeában, Jeruzsálemben és környékén, láthatott-e valamit abból, ahogyan foglyul ejtették, perbe fogták, kivégezték – nem tudhatjuk. Van olyan vélekedés, hogy Péter apostolnak, aki Jézus első követője volt, a társa lett, Rómában segédkezett neki abban, hogy összefogja, tanítsa az ottani őskeresztényeket. Azokat a dolgokat írta le, jól, rosszul, nagyon is értve vagy félreértve, amiket Pétertől hallott.

A többi három evangélista – a János evangélium esetében bizonnyal egy egész „iskola” – az ő feljegyzései, más feljegyzések és szóbeli hagyományok alapján dolgozott. Miért előzi meg a Bibliában helyileg az övét mégis a Máté evangélium? Talán mert az kapcsolódik leginkább a Szentírás korábbi részeihez, egészen Ábrahámtól vezetve le Jézus családfáját, gyakorta idézve a Törvényből, a Prófétákból és az Írásokból.

De térjünk vissza John Carroll Márk-értelmezéséhez. John Carroll kiragad egy szót a szövegből, azt teszi meg mindennek a sarkkövéül, nem valamiféle különleges szót, hanem egy egészen egyszerű kifejezést, amivel valamennyien meghatározhatjuk magunkat: „vagyok”. „Én vagyok, ne féljetek” – mondja Jézus. Máshol egy olyanfajta kérdésre válaszolva, te vagy az, aki…, megint csak mondja: „én vagyok”. „Ti Mesternek és Úrnak mondotok engem, s jól teszitek, mert az vagyok…”

Carroll le-leszólja Mátét, aki pedig a vallásos és a nem vallásos emberek – lásd Pasolinit, aki Máté evangéliuma címmel filmet készített – körében, mondhatjuk, a legismertebb, a legnépszerűbb. Figyelmen kívül hagyja Lukácsot, aki a leginkább „író” az evangélisták közül, kerek, egész, önállóan is helytálló elbeszéléseket iktat be a szövegébe. Márk evangéliumát választotta Carroll a feldolgozásra, mert szűkszavúságával, homályosságával, szakadozottságával az nyújtja számára a legtöbb lehetőséget a továbbgondolásra.

Caravaggio: Ecce homo

„Vagyok.” Ez a szó ejtette az ausztrál szerzőt a hatalmába. A létezés, az örökkévalóság szava. Nem érdekli a történelmi Jézus. Egy titokzatos, szeszélyes, boldogtalan figura érdekli. A lét vesztese, aki a lét halhatatlan ura is egyben. Aki mindig van, mindig jelen van, akit ott érezhetünk magunkban, a lelkünk legrejtettebb zugában, és a messzi, elérhetetlen távolban is.

Ki vagy, mit mondjak majd a többieknek, ki szólt hozzám? – kérdezte meg hajdan Mózes, mikor az égő csipkebokorból hangot hallott. Mondd meg, mi a neved? – unszolta a rejtélyes láthatatlan láthatót. Az pedig ilyesformán felelt: vagyok, aki vagyok. A Vagyok vagyok.

Most ez a „vagyok” Jézus történetében megjelenik egy férfi alakjában. Márknál nincs szó arról, hogy végbe vitte a megváltás világra szóló tettét. Mindössze különböző jeleket mutatott fel: hámozzák ki, akik látták őket, az értelmüket. Nézzenek a lét felfeslő szövete mögé. A kettéhasadt kárpit mögé.

Nem lényegtelen, hogy John Carroll ausztrál. Ismeri az ausztrál őslakosok álomidő hitét. Az őslakosok képzete szerint mindig ott vagyunk az álomidőben. Egy-egy rövid kirándulást teszünk, azt is mintegy álomban, a földre, majd ismét visszatérünk oda, ahol az őseink, a hőseink örökké élnek. „Jézus a nyugati Álomidő veleje”, írja le a bevezető fejezetben a szerző. Majd végigtekinti a történetet. Ez is a könyv első részének a címe: A Történet. A második részé: A Tanítványok. Benne a Jézussal valamilyen kapcsolatba került emberek viselkedését, jellemét, változásait vizsgálja. Pétert, aki kívülálló volt, értetlen, de egyházat alapított. Mária Magdolnát, aki beavattatott. Aki tagadott: Júdást. Aki tanult: Pilátust.

Látjuk: nem a történelemről van szó. Vegyük például Pilátust. A valódi Pontius Pilátus, a valódi római helytartó nyilván nem tanult semmit. Nem is érdekelhette a számára jelentéktelen ügy „a zsidók királyával”. Hogy az evangélisták igyekeztek őt rokonszenves figurának ábrázolni, az lehetett az oka: nem akarták még inkább magukra, hitsorsosaikra vonni Róma haragját. Féltették a maguk kicsi, egyszeri életét, mint ahogy mindannyian féltjük rövid, tragédiákban bővelkedő és tragédiába torkolló életünket. De a félelmünk mellett örök társunk a „vagyok” büszkesége is. Az én én vagyok tudata.

A „vagyunk” után a másik különös jelentőségre szert tett szó John Carrollnál, miközben újrameséli a Márk evangéliumot, a „figyeljetek”. Ennek a felbukkanása a szövegben sem marad soha észrevétlen a számára. Most ez itt furcsa volt, most ez itt érthetetlen volt, de ha figyeltek, megfejthetitek, ajánlja mintegy az olvasónak.

John Carroll

Az olvasónak, aki: hajlandó-e még figyelni? Hajlandó-e még bogozni homályos titkokat? Maga elé bámulni, elcsendesedni, elgondolkodni? Elgondolkodni a „kezdeti történeten”, a „nagy történeten”, az úgynevezett „nyugati kultúrát”, annak félelmeit, annak büszkeségeit megalapozó eseményeken, kinyilatkoztatásokon, példabeszédeken.

John Carroll mindenesetre igyekszik rájuk irányítani a tekintetünket. Bebizonyítani: a Könyvek könyve, annak valamely része örök jelentőséggel bír a számunkra.