Ez nem művészettörténet, mondja a francia szerző, pedig nincs igaza. Ő állítólag csak megpróbálja nézni a képeket, a művészettörténet többé vagy kevésbé híres festményeit, aztán mindenfélék eszébe jutnak.

Nem, véletlenül sem a bevett kánon sokat idézett frázisai, ő direkt törekszik rá, hogy meghökkentő legyen. Meghökkentő, azaz érdekes, szokatlanul érdekes, amiből magát a múzeumi képnézegetést is kibillentheti abból a mérsékelten unalmas turistafoglalatossági státusából, ami manapság maradt neki. Mert valljuk be, kissé kötelező jellege van a külföldi múzeumok kultikus felkeresésének és csak nagyon ritkán tör ránk valami igazi, meglepő flashélmény – na, erre dolgozik rá a szerző. Időnként még kissé bulváros is, meg az időnként választott párbeszédes forma sem kellene talán, de ahogy a több száz éves festészeti mitológiákba alámerülve nyomozni képes, azzal a lehető legnagyobb szolgálatot teszi a kissé már porosodó remekműveknek.
 
Először megtisztítja őket a rájuk rakódott közhelyektől, majd valami egészen profánnal indítva bebizonyítja, hogy mennyire korszerű és izgalmas lehet az is, amit akár ötszáz évvel korábban egy kép, egy megoldás kapcsán gondoltak. Miből látszik, hogy szűz Mária az angyali üdvözleteken? Korabeli pin up girl volt – az Urbónói Vénusz, a kor egyik első aktja? Hogyan oktatja a perspektíva még a mai nézőjét is?
 
Csakis ezzel az élesre állított szemmel érdemes múzeumba menni.