Tudtuk-e azt hogy az ember és a legfejlettebb majmok között csupán egy százaléknyi a különbség?  Tudtuk hát, de vajon mégis kinek a javára? Ezen a fogós kérdésen már ritkábban gondolkozik el az emberfia.

Csányi Vilmos előadásán (is) hallhattunk az etológia tárgyáról, az ivari szelekció fogalmáról és arról, hogyan szemlélteti az evolúciós pszichológia a természetben előforduló jelenségeket számítógépes szimuláció segítségével.

Így fogta meg szenzoros élménykereső figyelmemet is a pávafiúk esete. Induljunk ki abból, hogy a legtöbb faj esetében a nőstények választanak. (És itt most ne nyissunk vitát a emberekről…) Nos, a nőstények a külső alapján választanak és jellemükből fakadóan szeretik a díszesebb példányokat. A hím pávák ezért az ontogenezis során elkezdtek nagyobb és díszesebb farktollakat növeszteni, a nőstények választása pedig egyoldalú volt, ezért a díszes farktollú gén maradt fenn és egyre díszítettebbé vált a farktollazat. (Illusztrációnak érdemes felkeresni az állatkertet.) Azonban! Minél feltűnőbb egy állat annál inkább szemet vetnek rá, nemcsak a szenvedélyes nőstények, hanem a ragadozók is. Mivel a farktoll viszont nagy, díszes ámde funkcióját erősen vesztett, szerencsétlen pávacsávó menekülésre képtelen, ezért könnyen válik a táplálkozási lánc magasabban lévő tagjainak prédájává. (És itt most kivételesen nem az emberiségre gondoltam.) Tehát elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen egy ördögi körbe került a páva-ügy: igaz hogy a nőstények a szemrevaló farktollazatot preferálják, de ezen hímeket meg könnyen pusztítják. Így fennmarad a farktoll-gén, de csupán a hímek egy százaléka él meg egynél több párzási időszakot.

Szakmaian fogalmazva (mert a feladatom elvileg egy szakmai cikk alkotása volt)  ezt a nagy tollazatot, amiről írok evolúciós túlkapásnak nevezhetjük, pont úgy, mint a már kihalt ősszarvas két tonnás agancsát vagy mint a paradicsommadár  kibontható (avagy kompakt) bokrétás tollazatát. Ilyen és ehhez hasonló túlkapások az emberiség életében is bőven akadnak, de erről csak néhány sorral lejjebb kívánok szólni.

Előbb érdemes tisztázni azokat a különbségeket, amelyek az embert többé  teszik az állatnál, ez a rendszerszervező képesség, az emberek közös konstrukciói, a közös hiedelmeik és nem utolsó sorban a közös akcióink. A közös konstrukciók alatt értem azt, hogy egy csoporttag attól érzi magát csoporttagnak, ha az ő maga is beleszólhat a csoport életébe. A közös akciók nyomán kerül képbe a csimpánzok reggelije. Ugyanis, minden csimpánz reggelente (de más napszakokban is) egyedül megy táplálékot keresni és azt egyedül igyekszik is elfogyasztani. Ennek oka az, hogy akár legkedvesebb kebelbarátja is ellensége lehet az étel megszerzése során. Tehát a csimpánz úr a kooperációs képességét nem írhatja bele önéletrajzába.

Ezzel szemben, az ember attól válhatott ki az állatvilág szintjéből még az őskörnyezet keretein belül, hogy erejét összeadva és a Gestalt-pszichológia elveivel élve csoportosan kezdett el működni, avagy nemes egyszerűséggel vadászni.

De manapság, sajnos a csoportok szerepe egyre jobban csökken, a hűség és a közös hiedelmek hiányával egyre jobban kialakulnak az ún. egyszemélyes közösségek, tehát az egytagú csoportok nagy populációja, az egyén alkotja a csoport egészét. (Hova ragozzam még…) Nos, ez is egy evolúciós túlkapás. Mint az is, hogy másrészről a csoportméret pedig kitágult, egyirányú érdekközösségek alakultak ki, ilyen a média is, de ebbe inkább nem mennék bele, akár csak a páva farktollának ügyébe. Ezenkívül evolúciós megszaladási jelenség a nagymértékű cukor és zsírfogyasztás, a drogok használata és a prostitúció is.

Előbbi úgy alakulhatott ki, hogy a zsírfogyasztásra nem létesült egy evolúciós gát, mint például a szomjúságra, ezért túl sokat képes belőle az ember belőle egyszerre felvenni. Hasonló cipőben jár a drogfogyasztás is, (igen kedves kognitív disszonancia redukálók - ide értem az alkoholt és a nikotint is). Régen az archaikus közösségekben ez a sámánizmushoz, a rituálékhoz és a kiváltságosokhoz tartozott. De ma, a közösség kontrolljának hiányában, a mértéktelen fogyasztás mértéktelen módon elharapózott. A prostitúciót nem szeretném bővebben ragozni, az újság profiljának megfelelően, de hozzáteszem Csányi professzor úr sem nyilatkozott róla részletekbe menően. Röviden annyi, hogy a szexualitás mára, távol az ultimatív céloktól és a fajfenntartástól, élvezeti cikké változott és a stressz oldást (is) szolgálja. Akár azt is mondhatjuk hogy egész érdekközösségek épültek rája.

Cikkemmel nem célom a hófehér és ártatlan világot éltetni, nem is célom visszahozni, csupán informatív jelleggel kívánok figyelmeztetni a majmoktól való egy százalékos különbségre, a lehetetlenségig hajszolt pávatollakra és az együtt töltött - ámde mégsem közös - embertelen csimpánzreggelikre.