Carl Sagan csillagászként kutatta a világot, s próbált meg egyre nagyobb és nagyobb tudásra szert tenni. S közben mint minden tanult, művelt ember, aki nyitott a világra, körbepillantott, és mint elődei közül olyan sokan, ő is megállapította, hogy nagy az Isten állatkertje, és még az a fránya kerítés is alacsony.

Az ember sosem tudhatja, mikor támadja meg az a kiszámíthatatlan gonosz, amely az áltudományosság névre hallgat. Az ember egyetlen vértezete a tudása, csupán ott a bökkenő, hogy felismerjük-e, hol a határ tudomány és tudománytalanság közt.

Nem állítom, hogy Sagan tökéletesen húzta volna meg a határvonalat. Természettudósként a könyv során hajlamos elfeledkezni a bölcsészettudományok tudományos mivoltáról – annak ellenére, hogy saját bevallása szerint egyebek közt filozófiát, pszichológiát tanult, tegyük hozzá, az utóbbi nem kevés természettudományos vonással rendelkezik.

Következetlennek tartom a szerző elfogultságát a természettudományok iránt, hiszen sokszor ő maga is hangsúlyozza, hogy spirituális élményt képes jelenteni egy-egy felfedezés, közben pedig a spiritualitást, mint olyat, egészen lekezelően említi.

Sajnálatos, hogy a pszichoterápiát legtöbbször egy lapon említi az ufókkal, ami durva leegyszerűsítése a pszichológia tudományterületének, és némi ismerethiányra vall.

Valóban, amint ő is említi, a freudi elméleteket szinte valamennyi pszichológus megcáfolta, módosította, Freud munkássága mégis meghatározó azóta is. Ám a pszichológia, mint tudomány közel sem egyenlő Freuddal.
Azt gondolom, egy olyan színvonalú tudósnak, mint Carl Sagan, nem volna szabad egy egész tudományterületet egy ember munkássága alapján, illetve egyetlen módszertan (a pszichoanalízis) alapján megítélnie.

Mindesetre a fentiektől elrugaszkodva Carl Sagant egy igen művelt, tájékozott emberként ismertem meg a könyve alapján, bár hozzá kell tennem, ő nagyjából ugyanazzal a görcsösséggel kapaszkodik a tudományok megváltó erejébe, mint ahogy az általa (sokszor jogosan) elítélt hókuszpókuszokba az áltudományok rajongói.