A kiadó Szkeptikus Könyvek sorozatában megjelent kötet írója jól ismert a magyar olvasóközönség előtt. Carl Sagan 1995ben adta közre hazájában a könyvét, mintegy összegezve tudománynépszerűsítő munkásságát. A NASA neves űrkutatója által vállalt feladat nem túl hálás, a tudomány módszereit és eredményeit ugyan szükséges ismertetni a szélesebb olvasóközönséggel, azonban aki erre adja a fejét, az könnyen találkozhat a kollégák rosszalló tekintetével: úgysem lehet a tömegek számára közérthetővé tenni a különböző szakterületek által felhalmozott tudást… Ez a kizárólag publikációival és saját kutatási területével foglalkozó réteg sem tartja vissza Sagant attól, hogy példák százait felvonultatva beavassa olvasóit a tudományos megismerés módszertanába. A szerző cseles, a választott témáknak (a Mars bolygó, az UFÓ-k, a boszorkányüldözés stb.) semmi más dolguk nincs, mint hogy minél többen kedvet kapjanak a könyv olvasásához. Számtalan más terület is középpontba kerülhetett volna, azonban a professzor olyan területekhez nyúlt, amelyek „titka” – éppen rejtélyességüknél fogva – szinte minden embert érdekel. A szerző a hiedelmek keletkezését és hatásmechanizmusát mutatja be. A Korok és démonok elé választott két mottó is hűen deklarálja Sagan céljait:
„… várunk világosságra, és ímé, sötétség…” (Ésaiás 59, 9) és „Jobb meggyújtani egy gyertyát, mint átkozni a sötétséget” (Adage). Az első helyzetjelentés, míg a másik program. A könyv fejezetei követik ezt a kettős felépítést. Az adott témákat vizsgálva Sagan sorra veszi a „bizonyítékokat”, majd a tényeket, annak érdekében, hogy az emberi történelmen átívelő – sokszor tömeghisztériává fokozódó – emberi butaságra felhívja a figyelmet, nem feledkezve meg arról, hogy rámutasson: az emberek félrevezetése ki(k)nek állt érdekében – külön kiemelve a 20. században a média felelősségét. Mindeközben, szinte észrevétlenül megismerkedhet az olvasó a tudomány megismerési módszereivel, hiszen mire végigolvassa a Korok és démonokat, egy tudományszociológia kézikönyvet is tanulmányozott. Persze, amikor régebbi történelmi korokra nyúl vissza Sagan, akkor a szélhámosság és szemfényvesztés leleplezésére egykori dokumentumokhoz nyúl, hogy véletlenül se essen abba a hibába, amit könyvében folyamatosan ostoroz: a hazugságot bizonyítja, és nem pedig hitet tesz állításai igaza mellett… A boszorkányüldözés logikáját vizsgálva korabeli forrásokra támaszkodik, amelyekből kiderül, hogy Angliában felbérelt emberek (prickerek) „hajtották fel” azokat a szerencsétleneket, akiket boszorkányokként bélyegezhettek meg. Mivel a prickerek fejpénzért dolgoztak és elég volt egy anyajegy vagy heg „bizonyítékként”, aki az útjukba került, már potenciális áldozat lett. Az önmagát gerjesztő hisztériát fokozta, akire rásütötték, hogy boszorkány, az nem menekülhetett. „A tárgyaláson nem volt szokás figyelembe venni enyhítő körülményeket, sem pedig a vádlott védelmében tett tanúvallomásokat. A lehetetlennel volt határos meggyőző alibit bizonyítani, mert különleges bizonyítási szabályok voltak érvényben. Több esetben is előfordult, hogy a férj azt állította, a felesége a karjaiban aludt, amikor a vád szerint az ördöggel dorbézolt a boszorkányszombaton. A püspök azonban türelmesen megmagyarázta neki, hogy a démon foglalta el a felesége helyét az ágyban, (…) A szép fiatalasszony elkerülhetetlenül a lángok martaléka lett.” Sagan a tényekként kezelt idegenek látogatásának köszönhető „eltérítések” kárvallottjainak beszámolóit elemezve mutat rá, hogy a hiszékenység és befolyásolhatóság a boszorkányüldözések megszüntével nem tűnt el, csak átalakult.