Ön hol volt 1997. augusztus 31-én?
Várunk egy picit, hátha az eszébe jut. Nem sikerült? Fogalmazzuk újra a kérdést. Hol volt és mit csinált Ön, amikor megtudta, hogy Diana hercegnő halálos autóbalesetet szenvedett? Vagy amikor ledőltek a World Trade Center tornyai? Rengeteg amerikai fel tudja idézni, milyen körülmények között értesült anno Kennedy elnök meggyilkolásáról. Ezek az úgynevezett flashbulb memory-k, mikor „belső vakunk” nemcsak a hírt rögzíti, hanem megismerésének környezetét is.
Az idő kíméletlen egyenletességgel halad, mi mégis egyénileg érzékeljük a hatását. Szeretnénk csak a szépre emlékezni, mégis belopakodnak agyunkba a gyerekkori kínos élmények, vagy az utcán sétálva ezer éve nem látott embereket idéz fel az orrunkba kúszó süteményillat. Annak, hogy miért így emlékezünk, tudományos magyarázata van. Douwe Draaisma holland pszichológiatörténész remek stílusban megírt könyve ezt a fiziológiai-pszichológiai hátteret magyarázza el nekünk. Tudományosan, rengeteg példán keresztül elemzi a déjà vu-t, a gyerekkori emlékek feltolulását időskorban – és szubjektív időérzékelésünk számtalan más megnyilvánulását.
Draaisma beszámol például a XIX. században élt Ireneo Funesről, akinek egy baleset következtében tökéletes nyilvántartássá vált az emlékezete. A férfi élete olyan ingergazdaggá vált, hogy legszívesebben a sötétben hevert, hogy elbújjon a rászakadó, agyában pontos lenyomatot hagyó részletek elől. Egyáltalán ne bánjuk tehát, hogy emlékezetünk gyarló. Inkább próbáljunk meg minél többet megőrizni saját és családunk mindennapjaiból fotón, beszélgetésekben, ízekben, illatokban.

A recenzió a Könyves Extra oldalán is olvasható.