Viharos gyorsasággal hagytuk magunk mögött a márciust. Ólomlábakon cammogó téli hónapok után egy pillanat volt csupán. Idő nagybátyánk fura dolgokra képes. Vannak persze igazodási pontok, naptár, óra, de valahogy mégis szubjektív marad. Másként telik egy kórházi ágyhoz kötözve, és megint másként, ha megpróbálunk gatyába rázni egy napot, írás és földművelés rendszerébe foglalva. Az idő emlékek és felejtések összessége. Gyermekkorunk elrepül, bár akkor minden nap egy örökkévalóságnak tűnik, a múlt mindössze egy bizonytalan tegnap, a jövő értelmezhetetlen, aztán még jobban felpörögni látszik az egész. Közben meg nem. Miért futnak egyre gyorsabban az évek? – teszi fel a kérdést azonos című könyvében (Typotex Kiadó, 2010) Douwe Draaisma holland pszichológus is, az emlékezetet és önmagunk időérzékelését boncolgatva. Azt írja, hogy a gyorsuló időre inkább metaforák kínálkoznak, mint magyarázatok, és időérzékünk középpontjában az emlékezet áll. Az a tapasztalat, hogy egyre gyorsabban múlik az idő, az idővel kapcsolatos optikai csalódások nagy családjába tartozik. Az idő érzékelése belső optika kérdése. Ebben az időtlenül izgalmas kötetben Draaisma foglalkozik még az illatok és az emlékezés kapcsolatával (vö. Proust irodalomtörténeti találkozását egy első pillantásra közönségesnek tűnő aprósüteménnyel), a mintha csak tegnap történt volna érzetével, a felvillanásokkal, a halálközelben lepergő filmmel és persze az egyik legérdekesebb illúzióval, a déja vu-kalanddal. Ismerjük a kifejezést, hogy a feledés jótékony homálya borít valamit. Többnyire egy kellemetlen emléket, bár ugyanakkor az is előfordul, hogy képtelenek vagyunk a pompás felejtés faktorba gyömöszölni a múlt egy borzalmas epizódját. Elvben létezhet abszolút emlékezőtehetség is, az maga lehet a pokol. Jorge Luis Borges egyik figurája, Ireneo Funes fiatalkorában vihar előtti sötétségben, óra nélkül is percre pontosan képes megmondani, mennyi az idő. Később levetette egy ló, és örökre megnyomorodott, de rájött, hogy gazdagabb lett két lenyűgöző képességgel, végtelen részletességű észlelőképességet és abszolút emlékezetet fedezett fel magában. A balesettől tökéletes nyilvántartássá változott az emlékezete. Néhány évvel a történtek után a latinul egyáltalán nem tudó fiú kívülről fújja Plinius Naturalis históriájának azon részét, amelyben Kürosz perzsa király bámulatos emlékezőtehetségéről van szó, aki név szerint ismerte minden katonáját és Mithridatész Eupatórról, aki birodalmának mind a huszonkét nyelvét beszélte. Funes létezésének elviselhetetlen telítettsége csak halálával szűnt meg. De hová tűnnek az előbányászhatatlan gyermekkori emlékek, miközben olykor elalvás előtt soha nem látott, részletesen kidolgozott arcok és soha be nem járt helyek tűnnek fel a belső vászonra vetített filmen? Kik ezek az emberek és honnan kerültek elő? Vicces az ember a fene nagy tudásával, miközben önmagáról sem tud szinte semmit. Csuang Ce írja: Éggel és Földdel együtt születtem, s a tízezernyi lény mind egy velem.