Mint minden igazán jó műnek, ennek is több tartalmas olvasata van. Nagyon érdekes aszerint olvasnunk, milyen is volt valójában az a nemzet, amelyet sokan itt, Közép-Európában nemrég még a szó legjobb értelmében vett úri társadalom ideáltípusának, a legelegánsabb, mértékadó mintának tekintettek. Itt és most azonban számunkra fontosabb a válasz, amelyet arra a kérdésre ad, mi és hogyan teszi nemzetté az emberek egy nagy, heterogén halmazát, s még inkább hogyan teszik ezek nemzetté magukat. Azoknak, akiket ez érdekel, javasoljuk elé-be olvasni Illyés Gyula híres tanulmányát: Ki a magyar. Scruton ugyan a gyökerek feltárásának részeként szellemes, ám kíméletlen módon tárja elénk az "angolok" identitás keresését és annak furcsaságait, ám végül is lényegében igen hasonló következtetésekre jut. A különbség, hogy Illyés az irányfényt kereste a közösségi gondolkodáshoz, Scruton viszont sokkal inkább - és sokkal több iróniával - a részben valós, részben idealizált közösség letűnésének okait. Persze, Illyés írása mindössze 36 oldal, Scruton tanulmánya 190 oldallal sokkal részletesebb és részletezőbb.

Tőle, innen, az angolokról: "Anglia mindenekelőtt olyan hely, amelyet szokások szentesítenek. (...) Az angolok világa a rituálék, az egyenruhák, a precedensek és a hivatalok világa volt. Az intézmények nem csupán egy feladat ellátását, hanem egyúttal az összetartozás egy formáját is jelentették. (...) Az otthon dolgai nem szorulnak magyarázatra. (...) Az angolok egyik legfigyelemreméltóbb vonása éppen az, hogy milyen kevéssé igénylik a magyarázatot a szokásaikra és intézményeikre." "Az ország társadalmi rendje szinte teljes egészében magán-kezdeményezésekre épül. Iskolák, egyetemek, helyhatóságok, kórházak, színházak, fesztiválok, sőt katonai alakulatok ugyanarra a történetre tekintenek vissza: egy közösségi lelkületű amatőr létrehozott egy alapítványt, meghatározta az alapszabályt, vásárolt egy épületet szék-helynek, majd az egészet kurátorokra vagy a koronára bízta; az állam - ha egyáltalán, akkor is - csak a folyamat legvégén került a képbe, hogy biztosítsa a fennmaradását és fejlődését annak a munkának, amelyet maga sohasem kezdeményezett volna. Ez az angol út. A hivatalos ügy-intézéshez való viszonyt Angliában az az általános meggyőződés tükrözi a legjobban, miszerint: ha valamit meg kell tenni, arra én magam vagyok a megfelelő ember."

Scruton itt módszeresen végig veszi az angol jellemet, a közösség személyként való keze-lésének angol sajátosságát, az angol vallást, jogot, társadalmat, kormányzatot, kultúrát. Elemzését még élőbbé és ezzel érdekesebbé teszi, hogy ő még beleszületett annak a világnak a végnapjaiba, amelyről beszél, és mondandóját személyes élményeivel színezi. Hitelét emeli, hogy célja nem a ma divatos tagadás, az új értékeknek a régebbiek fölé emelése, hanem a tények és a mozgatóerők őszinte, nyílt, lényegre törő feltárása, nagy empátiával annak vizsgálata, hogyan alakult ki a "vidám, öreg Anglia", vagy annak ideálképe, mi volt mögötte, s hogyan tűnt le.

Zárjunk az ő szavaival. "Anglia: arculat, szokások és intézmények, vallás és kultúra, amint azt az előző lapokon sorra vettem. Szinte mind halott. (...) Helyénvaló, ha az angol civilizáció örökösei megőrzik erényeinek és eredményeinek emlékét, és tudják, mindez mit jelentett."

Mi pedig tanuljunk mindebből.