Büszkék lehetünk arra, hogy az amerikai szimfonikus zenekarok zömét magyar karmester fejlesztette világhírűvé. (Solti, Ormándy, Reiner, Széll stb). A Nobel-díjas tudósok között is sok a magyar, illetve magyar származású.
De mindük közül csupán Szent-Györgyi Albert vehette át magyar állampolgárként Nobel-díját. Róla írta Szent-Györgyi Albert című könyvét Ralf W. Moss neves amerikai tudományos szakíró, akinek könyve 2003 végén jelent meg Bakács Tibor fordításában.

Szent-Györgyi Albert száztíz évvel ezelőtt, 1893. szeptember 16-án született Budapesten. Édesapja, Szent-Györgyi Miklós, 800 hektáros birtokán gazdálkodott és kereskedett termékeivel. Külön élt családjától – a kis Albert kettészakadt családban nőtt fel. Édesanyja, Lenhossék Jozefina, a korszak sok tehetséggel megáldott, híres tudós dinasztiájából származott. A Kálvin tér közelében, egy nagy lakásban nevelkedett Albert édesanyjával, anyai nagyanyjával és két fivérével. Anyai nagybátyja, Lenhossék Mihály, a Budapesti Egyetem anatómia és filozófia professzora szabad idejének nagy részét Albertéknél töltötte, így fokozatosan a család nélkülözhetetlen tagjává és a fiúk nevelőapjává vált. Lenhossék Mihály – kora leghíresebb magyar anatómusa – művelt és befolyásos ember, híres tudósok unokája, jelentette a családnak a fejlett világgal való kapcsolatot. A világ kiemelkedő tudósaival levelezett, olvasta a legfontosabb európai újságokat. Tényszerű, lényegre törő magyarázatai lebilincselték a családot, különösen a kíváncsi, érdeklődő Albertet, hiszen nagybátyja számára a kreativitás volt a legfontosabb érték, és ez a felfedezésre, alkotásra irányuló hajlam már korán felébredt Albertben is.
Felesleges lenne felsorolni középiskolai és egyetemi tanulmányainak sorát hazai és külföldi egyetemeken, korai kutatásainak első lépéseit, s kezdeti eredményeit – számos lexikon tudósít erről. Orvosi-fiziológiai Nobel-díját 1937-ben azzal érdemelte ki, hogy kutatásai során egy szerves, redukáló hatású vegyületet izolált növényi nedvekből és mellékvesekéreg kivonatából (ezt akkor hexuronsavnak nevezte, mai neve: aszkorbinsav), majd bebizonyította, hogy ez azonos a (már 1907-ben felfedezett) skorbutot gyógyító C-vitaminnal. Azon felfedezéseit is honorálták a Nobel-díjjal, amelyeket a szerves vegyületek, főként a C-vitaminok a tápanyagok sejten belüli oxidációjában játszott szerepével kapcsolatban tett. Ugyanő már az 1930-as években a Szeged környékén termesztett paprikából is előállított C-vitamint és tanulmányozta ennek biológiai szerepét – s ezzel a magyar paprika kiemelt élettani jelentőségére irányította a nemzetközi kutatók figyelmét.
Később az izomműködés biokémiájának problémáival foglalkozott. Felfedezett egy fehérjét az izomban. Ez az általa aktínnak nevezett fehérje egy másik izomfehérjével, a miozinnal társítva felelős az izom összehúzódásáért.
Ralph W. Moss könyvének legfigyelemreméltóbb oldalai Szent-Györgyi életének azon személyes mozzanatai, amelyek általában elkerülik a tudományos munkára koncentráló életrajzírók figyelmét. Itt nemcsak arra a határozott politikai kiállására gondolok, amellyel elítélte a fasizmus jelenségeit, hogy vezető szerepet vállalt a hazai ellenállásban, kihívta maga ellen Hitler ádáz gyűlöletét, hogy titkos diplomáciai megbízatással Isztambulban felvette a kapcsolatot az angolszász hatalmak képviselőivel, de említhetném a vietnami háború idején, Johnson elnöksége alatt írt híres kis könyvét, Az Őrült Majom címűt, amelyből 1970-ben a New York Times is közölt részleteket: „Az embert az a technológiai forradalom fenyegeti pusztulással, amelyet ő maga robbantott ki (…) Az ember az állatvilág egyetlen tagja, aki nem szükségből öl, nem szükségből visel háborút. (…) Valamennyien bűnösök vagyunk (…) Csak akarni kellene, és élhetnénk egy olyan világban is, ahol nincs éhség, betegség, rák és embert nyomorító munka (…) De arra is képesek vagyunk, hogy elpusztítsuk önmagunkat (…) Az amerikai társadalom a halál felé orientálódik (…) Az újságok háborúval, öldökléssel, gyilkossággal, atombombával, robbanófejes rakétákkal, napalmbombákkal, lombtalanító és fulladást okozó anyagokkal vannak tele (…) Minden gondolatunk a halál körül forog (…)
…Csak a fiatalok hozhatnak változást (…) gyűljenek egybe a világ minden részéből, és dolgozzák ki az eljövendő világ alkotmányát, amelynek majd ők fognak érvényt szerezni…”
Szent-Györgyit a tudomány minden más tevékenységnél jobban izgatta. Egész életében a kutatásért élt, és miután elmúlt kilencvenéves, a tudomány jelentette számára a táplálékot is. „Vagy mindennap dolgozom – mondta –, vagy meghalok. Nincs középút.” Alkotásvágya rendkívüli intuícióval párosult. Sokat tévedett, de mindvégig megőrizte azt a meggyőződését, hogy a „vízfakasztók" képességével rendelkezik. Valamennyi jelentős felfedezése így született.
Annyira ambiciózus volt, hogy céljai mindig meghaladták lehetőségeit. Eredményeit külön-külön magasztalták, mintha azok egymástól független felfedezések lettek volna. Pedig ő folyton az élet átfogó elméletén dolgozott.