Milyen embernek is kell lennie a rendkívüli tehetséggel megáldott kutatónak ahhoz, hogy elegendő lehetőséget kapjon alkotó képességei kibontakoztatására? És milyennek kell lennie ahhoz, hogy tűzön-vízen keresztül, minden áron kikényszerítse magának ezeket a lehetőségeket? Moss e könyvét olvasva Szent-Györgyi Albert bonyolult és ellentmondásoktól sem mentes életéről, és nagyívű tudományos pályafutásáról, bőséggel kapunk okot és alkalmat, hogy ezen elgondolkodjunk.

Egy nagyon hosszú, és még inkább különleges életút bontakozik ki előttünk, sok hányattatással és sorsdöntő fordulatokkal, közéleti fellángolással és csalódással, amelynek vezércsillaga mindvégig a kimagasló egyéni tudományos alkotás létrehozása volt. Vajon átok, vagy áldás volt Szent-Györgyin, hogy a beilleszkedéshez, s úgyszintén a támogatások megszerzéséhez oly gyakran szükséges megalkuvásokat elutasítva tört a céljai elérésére? Valószínűleg mindkettő. Moss könyvéből úgy érezzük, nála ez nem tudatos döntés volt, hanem egész gondolkodásmódjából fakadt, hogy képtelen a behódolásra, lemondani a meggyőződéséről, s még kevésbé a szuverenitásáról a tudományos kutatásban.

Kutatóként jól érzékelhetően átokként nehezedett rá, hogy a modern természettudományban a kutatáshoz pénz kell, sok-sok pénz, és minél jobban előrehalad, annál költségesebb apparátus szükséges a továbblépéshez, tehát még több pénz - ha pedig ezt nem tudja megszerezni, akkor ellehetetlenül. Láthatjuk, mindvégig mennyit kellett küzdenie azért, hogy megkapja a kutatásaihoz nélkülözhetetlen finanszírozást, és megragadóan kifejező, ahogy ő maga beszél erről a Rockefeller Alapítványhoz 1945-ben támogatás kéréssel írt levelében: „Annyira szeretnék dolgozni, megoldani, amit elkezdtem, hogy minden gátlásomat legyőzve képes vagyok könyörögni Önöknek. Mert aki nem szereti annyira a munkáját, hogy ha szükséges, akár bukfencezzen is érte, az nem méltó az Önök segítségére.”

S vajon átok, vagy áldás volt rajta, hogy olyan korban, midőn a tudományos kutatás egyértelműen, és megkerülhetetlenül csapatmunkává vált, s ahol a kutatók érdekszövetségekben és klikkekben küzdenek az érvényesülésért, Szent-Györgyi csak egyetlen módon volt képes és hajlandó csapatban dolgozni: ha ő a kapitány. Az elszürkülés réme erről az oldalról sem fenyegette - ettől megóvta egész egyénisége. Az ellehetetlenülésé már annál inkább, különösen - amint láthatjuk - a kivándorlását követő amerikai pályafutása során. Ám szellemi nagyságát, tudományos vonzerejét kitűnően érzékeltetik a nagyhírű Science-ben róla megjelent cikk szavai: „A legtöbb kutató szkeptikusan fogadja Szent-Györgyi elméletét.” Ugyanakkor a korábban elért eredményei és rendkívüli intuitív tudományos képessége miatt - amelyet még a rosszindulatú bírálói is elismernek - valamennyien hajlandók társulni vele.”

Kétségtelen, hogy Szent-Györgyi kiemelkedő zseni volt a laboratóriumban. Moss idézi életre szóló hitvallását: „Arra is rá kell jönni, ami másoknak nem jutott eszébe.” Aki már próbálta, tudja, hogy ez a legnehezebb - igaz, a kutatás legszebb része is. S az amerikai pályafutása meggyőző példával szolgál arra is, milyen sorsdöntő jelentőségű, ha egy ilyen rendkívüli és rendhagyó kutatóhoz egy igazán jó menedzser szegődik társként.