Amennyiben nem döntik meg holnapután Albert Einstein zseniális elméletét, a világ működését illetően legalábbis, továbbra is marad egy fogódzónk: a fény sebessége – függetlenül forrása irányától és sebességétől – állandó. Ez már csak azért is megnyugtató, mert így soha nem ér előbb a kereszteződésbe a járművünk vagy a magunk képe, mint mi magunk. Ha tudniillik a fény sebességéhez hozzáadódna a miénk, az esetben kicsit korábban tűnnénk föl a kanyarban (300 ezer kilométer másodpercenként, mi meg, mondjuk, kanyarodunk óránként harminccal). Azelőtt tehát, mielőtt még valóban odaérnénk. Ez pedig nem kevés bonyodalmat okozna, és bizonnyal nem csak a közlekedésben.
A világ civilizáltnak mondott részeiben valószínűleg csak kevesen nem ismerik a 20. század – s vélhetőleg eddigi minden idők – legismertebb képletét: E = mc². Azaz az energia tömeggé, a tömeg energiává alakulhat. Einstein képlete szerint minden anyagban rejtett, ámde hatalmas energia (E) található, mely az anyag tömegének (m) és a fénysebesség (c) négyzetének szorzata.
Ez persze bonyolultnak tűnhet. Einstein sikere, ismertsége azonban abban is rejlik, hogy úgy forradalmasította az Arisztotelész, Kepler, Newton utáni fizikát, hogy azt mindenki számára érthetővé tudta tenni. (Még akkor is, ha ő maga gyakran állította: elméletét talán ha tucatnyian értik a világon.) Szellemes és jól ismert példája volt a Nagy Relatívnak (ezt a nevet hopi indiánoktól kapta), hogy órának tűnhet egy perc a forró kályhán, míg percnek egy parkban töltött kellemes óra.
Az Albert Einstein válogatott írásait tartalmazó könyv a lehető legjobb órában és percben jelent meg. A kiadó fölkészült, s a könyv munkatársai remek munkát végeztek. Az időzítés pedig természetes volt. A mű a speciális relativitáselmélet századik, s a tudós halálának ötvenedik évfordulóján jelent meg. (Nem tudom, ismeretes-e, lejegyzem hát, hogy Einstein és legnagyobb hatású elméletének tiszteletére 2005-öt a Fizika Évének nyilvánították.)
„Nem vagyok különösebben tehetséges, csak szenvedélyesen kíváncsi” – írta életrajzírójának, Carl Seelignek. Szimbolikus mondat. Frappánsan összegzi Einstein szemléletét. Azét a tudósét, aki Nobel-díjasként – amit nem a relativitáselméletért, hanem a fény kvantumszerű természetének fölfedezéséért, illetve érdemdús matematikai és fizikai kutatásaiért kapott – is képes belátni: tévedett. Történt mindez akkor, amikor Hubble kimutatta, hogy a világegyetem tágul. Ez pedig nem illeszkedett Einstein addigi fölfogásába. Vallásos tudósként ugyanis nem volt hajlandó elfogadni, hogy Isten nem „kész” világegyetemet teremtett. A tényeket azonban – bármennyire nem tetszettek neki – úgy tisztelte, hogy 1930-ban egy kozmológiai dolgozatában belátta, hibázott. Einstein ekkor már kilenc éve volt birtokosa a fizikai Nobelnek, s az egész világ ismerte nevét, eredményeit. Annál is inkább, mert egy olyanféle elmélet, amelyben az idő gyorsul és lassul, a tér pedig meggörbül, mindenkit magával ragadott. Teóriája – máig tapinthatóan – komoly filozófiai jelentőséggel is bír. Einstein magatartása pedig – lásd a fönti példát – példamutató volt az épp a második nagy háború poklaiba robogó világban.
Olyan időkben maradt ő ember, amikor kevesek. Népszerűségét, az emberek szimpátiáját még öregkorában is „viselte”. S bár sokszor már nehezére esett, akár grimaszolt is azokon a fotókon, melyekre turisták kérték föl. Albert Einstein sokkal több volt, mint tudós. Följegyzéseinek, írásainak ez a kitűnő válogatása nagyon sokat elmond minderről. Istenbe vetett hitéről, elméletéről, humánumáról, embertársainak és a tényeknek föltétlen tiszteletéről. Mindazon tulajdonságairól, melyek nemcsak a gondolkodók, de az emberiség legnagyobbjai közé emelték.