Már a második kiadás ez itt a kezemben, egy újabb nagy Typotex-eredmény: A fotográfia nagykönyve, Mary Warner Marien összefoglaló, kitekintő, lendületes alkotá­sa – közel 600 oldal –, címlapon a tartalmi adalék is: A fényképezés kultúrtörténete; sikertörténet. Maga a fényképezés is az volt s maradt. Kezdetektől napjainkig... és minden világtörténelmi eseményről van fotó, sokról e könyvben. Nem sorolom. A mű magyar kiadásának hátol­dalán ott vannak a közönségcsalogatók. Önmagukért be­szélnek. Nekem annyi a dolgom, hogy a kötet pár témá­jára felhívjam a figyelmet. Csakis önkényesen válogatha­tok.

Hogyan találódott fel a fényképezés? Mi mindenné vált? Ipar? Művészet? A kettő együtt? Egyik se? Mágikus jelenség inkább? A görögök az égiek áldásának nevez­ték volna. Egzotikus kultúrkörnyezet ma már nem nagyon akad, de globalizáltan nézik a folyton megújuló, szédüle­tes technikai tempójú „fotót, fotózást" világszerte minde­nütt. Életünk egyetemes része.

A fényképezés második feltalálása. Izgalmas, nem lö­vöm le a poént. Művészek és fényképészek. Katonák, ré­mes háborúk és képeik. Nagy nevek. Illene őket ismernem? Bizony. Hát majd most, öreg fejjel. Tudományos fényképe­zés. Egészen az orvosi átvilágításokig. Városképek.

Minden, ami él és mozog, ami meredezik az égbe, la­pul a földbe, előtárul innét: fotó. A fényképezés sok forradalmasodása. A legmodernebb művészetek és a fo­tó. Dadaisták, szürrealisták. Dokumentaristák.

Festészetben is: fotorealizmus! Zárul a kör?

Soha. Ez egy végtelen-számú-érintőt pörgető kör, ha négyzetesül, négyszögesül, pardon, akkor is. A fotó der­meszt, de meg is örökít, dinamizmust őriz. A film egészen külön ügy már.

Társadalom és elidegenülés. Pusztulás, Amerika.(?) Nem árulom el ... megnézendő; meglepő szempontok. A természet, az állatok világa. Mélyek és magasok. Világűr és alig látott tengerfenék-közeg. Hát van mindez? Rácso­dálkozás a világra tudományosan – és kalandosan.

Nem aktgyűjtemény, egyetlen hölgyet láttam csak csáberővel itt. Megvallom, disznófül, én, kerestem pedig. De belenyugodtam. A tévében sok is ez. Ja, igen. A tévé.

Fényképezés.

Mivel én e szelíd hasábokon inkább művészetről, nem "vadi-hadi" dolgokról szoktam nyilatkozni, hű olva­sóm bizonnyal vár tőlem ma is ilyet. Régóta vívódom, monó alkatom és szerény pénztárcám okán megálltam a festőalbumok gyűjtésénél, fotóművészekre nem futotta, nem is fogja. Sőt, olyan fotósokra sem, akik képzőművé­szetet nem fényképeznek, hanem alkotnak. Mesélek né­hányukról.

A leghíresebb néhaiak egyike, nem vitás, Alfred Stieglitz (1864-1946). Férje, élete párja volt ő az Obama elnök által legamerikaibbnak tartott Georgia O' Keffe –ejtsd: kiff! – festőművésznőnek (1887-1986). ah, három felkiáltójel. Stieglitz New York ködös, bizarr világával lett örökérvényű, hölgye pedig virágok festésével, sivatagi tá­jak, épületek, Nyugat-Amerika éles, bensőséges, élénk, hívő jelenítésével; két vagány művész, hogy így mond­jam. Meg kell ismerni őket!

Aztán: a figuratív-fotós Cindy Sherman; a szociós Garry Winogrand; Edward Weston, több White – bizarr, kihalt tájakkal, netán épp bonyolult szerkezetek képmá­saival. Egy nagy „ködlovag", Stieglitz mellett: Doris Ullmann, bocsánat, ködlovarnő; Paul Strand és Seneca Stoddard se senki, mindketten változatosak; ellenben az én kedvencem – az impresszionista-festőnek-is-kiváló­lenne Stieglitz mellett: Edward Steichen. Tanuljuk meg az ő nevét is. Cindy Sherman, tehát, Steichen és Georgia asszony párja. Steichen és Stieglitz szinte versengett, ki­nek van szebb New York-ja. Folytathatnám. Realitások.

Más. Ki kell térnem az általam kevésbé ismert, annál jobban tisztelt tudományos fantasztikusokra is. A lengye­lek viszik itt a prímet épp most. Jacek Dukaj: Extensa. Alapvető paradoxonra csinál variációt a szerző, aki egyébként egy másik kötetet is jegyez, a – hinni nem akartam! – Zuzanna és a világmindenség. De még fan­tasztikusabb, hogy az általam is – így most – elolvasott „római kori scifi" micsoda varázslat: Harald Voetmann: Plinius szerint a világ. Tényleg „bomba felfedezés", bár csupa csöndes rálátás. Az EPR-paradoxont – szégyellem – itt ismertem meg a Dukaj-könyvből. Jót dukajkodtam, élvezettel, azonnal. Valamit az olvasónak: Az Einstein – Podolsky – Rosen-paradoxon szerint az elemi részecskék hatással vannak egymásra még több száz fényévnyi tá­volságból is..." Leállok. Halott, rég „elszállt" madárkáink­ra gondolok. Elemiek voltak és aprók. Csak a csillagok­ban, Jékely csillagtornyában vélem látni őket. De ha egy csillagoknál-megrekedt ember, mint amilyen én vagyok, bepillanthat a tudományos-irodalmi gondolkodás ötletvilá­gában, nem ötölni-hatolni fog így eztán, hanem hetedhét elmondja: de jók is tudnak lenni az ilyen tud. fantik!

Fanti!!

Tandori Dezső