Brahms elaludt, amikor meglátogatta Lisztet, és az eljátszotta neki a h-moll szonátáját. Liszt sohasem játszott nyilvánosan Brahms-művet. Meglehet, ezek csak szimpla kinyilvánításai voltak annak, hogy egyszerűen nem méltányolják egymás művészetét (az elalvás mindenképpen), de lehet, hogy Liszt gesztusa a Brahmsot, illetve művészetét a legfőbb szövetségesének tartó Hanslicknak is szólt, akinek A zenei szép című művében kifejtett elveivel mélységesen nem értett egyet. Egészen pontosan az a tézis zavarta, miszerint a zenének nem lehet konkrét, szavakkal kifejezhető tartalma, de még olyan önálló nyelve sem, amivel természetesen nem konkrét történteket mesél el, hanem, ahogy Liszt írta, a költészet által keltett érzelmeket, hangulatokat fejez ki, és ez volna maga a tartalom.

Hogyan is érthetett volna egyet Hanslickkal Liszt, amikor pontosan az ő könyvének megjelenése idején készült kiadni szimfonikus költeményeit, amelyek pontosan annak az esztétikai alapvetésnek jegyében fogantak, hogy a zenének igenis van zenén túli jelentése. Hanslick egyszerűen nem szerette Liszt műveit, és ennek igazolására elméletét is latba vetette. Liszt és legfőbb szövetségese, a gyilkos tollú Wagner szemében így vált a kisszerű, szűklátókörű kritikus mintapéldájává, aki képtelen felnőni a haladó szellemű alkotók művészetéhez.

A zenei szép első kiadása 1854-ban jelent meg, 153 évvel ezelőtt. Ezt még kilenc többé-kevésbé átdolgozott változat követte, az utolsó 1896-ban. Hanslick mint kritikus persze olyan volt amilyen, vagyis zenei ízlése volt olyan amilyen, de mindenképpen elmondható, hogy sikerült egy olyan elmélettel előállnia, amellyel ideológiai alapot teremthetett ahhoz, hogy megmagyarázza, miért nem tetszik neki valami, vagyis objektíve igazolható legyen: nem ő a kicsinyes, azok járnak rossz úton, akiket ő elítél.

Walker Liszt-monográfiájának harmadik kötetében egy lábjegyzetben az olvasható, miszerint elméletét Eduard Hanslick, úgy ahogy van, lopta. Geoffrey Payzant Eduard Hanslick und Ritter Berlioz in Prague: A documentary Narrative című, 1991-ben Calgaryban megjelent könyvére hivatkozva Walker állítja, hogy az eredeti ötletgazda egy Bernhard Gutt nevű cseh zenekritikus volt, aki 1849-ben halt meg. „Hanslicknak a zenekritika történetében elfoglalt előkelő helye mostanra tarthatatlanná vált, és sürgősen át kell értékelni. Egyetlen eszme tette a nevét híressé, és még az sem a saját kútfejéből származott.” – jegyzi meg Walker. Jelen kötet jegyzeteiben csak az szerepel, hogy a harmadik fejezet első mondait Guttnak köszönheti Hanslick.

Persze Walker Liszt szemszögéből vizsgálja a történteket, Hanslick munkájával, mint egésszel nem foglalkozhatott, pedig annak elég komoly hatása volt nem csak a zenészekre, hanem olyan esztétákra is, akik alaposabban vizsgálták azt, és mivel alapjában sok megállapítása kedvező fogadtatásra talált, rendkívüli volt a pozitív hatása is. A múlt század tízes-húszas éveiig tartott a hatás, akkor egyrészt alapvető állítása vált megkérdőjelezetté, miszerint a szépség volna a művészet igazi célja, és a tartalom-forma egység sem volt alapvető téma már az esztétikában.

Az a bizonyos „hangozva mozgó formák” kifejezés azt is jelenthetné, Hanslick az üres, önmagában is tartalmatlan zene híve volt, amivel gyakran vádolták is. De az utolsó fejezetben, az utolsó mondatokban mondja ki a legfőbb tanulságot: a tartalom, a szellemi jelentőség levezethető abból a meghatározott, szép alakzatból, amelyet a szellem teremt szabadon az őt befogadni képes anyagból.

Maga Hanslick is tudta, hogy félreértelmezik az érzelmek jelentőségét tagadó állításait, ő ugyanis nem azt mondta, hogy a zene nem kelthet érzelmeket, hanem az alkotásakor kifejezni akart, vagy a befogadásakor keltett érzelmek nem lehetnek a tudományos, vagyis az esztétikai vizsgálódások alapjai, tehát az addig uralkodó érzés-esztétikát vette el. Ehelyett azt mondta, a zene befogadásnak alapja a képzelet, vagyis az értelem tevékenységével átitatott szemlélés, amely azonban olyan gyors, tudattalan, hogy úgy tűnik, nem is vesz részt a befogadás folyamatában.

A most megjelent háromszázhatvan oldalas kötetnek csak 130 oldalát teszi ki Hanslick eredeti szövege, a többi jegyzet, magyarázat. Ez rendjén is van így, hiszen nem csak az alapmű, hanem az ezt körülvevő irodalom sem volt olvasható magyarul eddig. Lehetett eddig itt-ott esztétikai munkákban utalásokat találni rá, bővebben eddig talán csak Walker Liszt-könyvének második kötetében foglalkozott Hanslickkal. A romantikusok háborúja című fejezetben jó néhány oldalt szentel a Hanslick jelenségnek, és annak a hatásnak, amelyet elmélete Liszt és Wagner köreiben kiváltott. A végén leszögezi: maga a vita haszonnal járt a zene egészére tekintve – a tizenkilencedik század olyan aranykor volt a zenetörténetben, amelyhez fogható aligha akadt.

A szépség általános elméletét kétezer éven át uralta az Európai Esztétika Nagy Elmélete – ahogy Władisław Tatarkiewicz nevezi. Ennek alapját még a püthagoreusok állították fel, mégpedig éppen a hangok harmóniájának megfigyelése alapján: a húrok harmonikus hangzást hoznak létre, ha hosszuk egyszerű számarányokkal arányos (lásd: felhangrendszer). A következtetés, a szépség objektíve meghatározható, számviszonyok, arányok alapján. Bár Hanslick elfogadja, hogy a szép hangzás fizikailag meghatározható ily módon, szerinte egy zenemű komplex esztétikai minőségéhez ennek semmi köze, mondván egy szimmetrikus dallam is lehet nagyon lapos.

Hanslick elméletét az után tette közzé, miután a felvilágosodás, a XVIII. század a Nagy Elméletet alaposan kikezdte. A szépség szubjektív: konvenció által meghatározott szubjektivitás dolga. De a tizenkilencedik században újra felmelegítették azt a gondolatot, miszerint a szépség konkrétan körülírható. Feléledt a Nagy Elmélet, de a terminológia változott, az arány helyébe náluk a forma lépett.

A legutolsó mondatokból tehát idéztünk, de ahhoz, hogy odáig eljussunk, el kell olvasnunk néhány oldalt, ami nem is olyan nehéz, hiszen Hanslick könyve jól megírt, közérthető, érdekes gondolatokat tartalmazó olvasnivaló. Humora is van Hanslicknak, ezért szerették előadásait diákjai is. Például amikor arról értekezik, hogy eredetét tekintve a zene aligha vezethető le a természet, az állatok hangjából, azt írja: „zenei szempontból nem a fülemülének, hanem a birkának köszönhetjük a legtöbbet”. Tudniillik a beleiből hangszerek húrjai készülnek.

És mindehhez a fordító, Csobó Péter György tollából bőséges jegyzetanyag és a mű interpretációtörténetét minden szempontból megvilágító tanulmány járul, így téve teljessé a kötetet. Alapvető zeneesztétikai olvasnivaló.