Hanslick a radikális újítókkal szemben érzéketlen és kíméletlen, vaskalapos zenekritikusként él a köztudatban. A zenetörténeti anekdotagyűjtemények szívesebben idézik a szívtelen formalista tévedéseit; éleslátásról és judíciumról árulkodó, a jelen zenekritikusát irigységgel eltöltő, maradandónak mutatkozó ítéleteit viszont kevésbé.
Most, hogy könyvét teljes egészében olvashatjuk, és szentenciaként idézett mondatai eredeti kontextusukban köszönnek vissza, egy nagyműveltségű, a tudományosság által támasztott igényeknek megfelelni vágyó, széleskörű természettudományos ismeretekkel rendelkező filosz, egy gondolatait revideálni képes tudós portréja bontakozik ki a kötet lapjain: olyan gondolkodóé, aki mindezeken túl közérthető stílusban érvel. A névmutatót, válogatott bibliográfiát és a szerző életrajzi adatait is tartalmazó könyvet Csobó Péter György fordította, jegyzetelte és igényes utószóval látta el. A kötet tulajdonképpen három, hasonló terjedelmű részből áll. Az első és természetesen a legfontosabb ész Hanslick műve, mely a szerző életben tíz alkalommal
jelent meg, az első kiadás dátuma 1854, a tizediké 1902. Az egyes kiadások alkalmával Hanslick módosított a tanulmány szövegén, részben az építő kritikai észrevételek, részben a zenetörténeti fejlemények hatására, hiszen 1854-ben még nem sejthette, hogy a század második felének meghatározó zeneszerzői, Wagner és Liszt, zenéjükkel és zenefilozófiai nézeteikkel alapvetően befolyásolják majd a korszak zenei gondolkodását. Ezen újabb fejlemények mellett pedig Hanslick, aki időközben Bécs legbefolyásosabb zenekritikusává vált, nem mehetett el szó nélkül: Wagner és Liszt, azaz az Új német iskola zenéjének fundamentális, majdhogynem fundamentalista bírálójává vált. Az egyes kiadások változásait a jegyzetekben követhetjük végig. A könyv harmadik részét Csobó Péter György mintegy százoldalas, disszertáció igényű utószava teszi ki, melyben többek között részletesen bemutatja a mű körül kialakult korabeli vitát.
Hanslick nézetei közül leggyakrabban a könyv elhíresült mondatát idézik: „A zene tartalmát hangozva mozgó formák alkotják”. Ez a megfogalmazás meglepően radikális, hiszen kiderül belőle, hogy mi nem tartozik a zenei tartalom fogalmához. Hanslick az európai zeneesztétikai hagyomány több száz éves, sőt ezeréves tanait kérdőjelezi meg, de legélesebben a XVIII–XIX. század uralkodó zenemagyarázata, az úgynevezett érzésesztétika ellen kel ki. Célja, hogy a zeneesztétikát az objektív tudományok rangjára emelje.
