Hanslick a legrosszabb hírben álló zenei író. A szélesebb közönség híres-hírhedt Wagner-ellenfélként ismeri, és Wagner A nürnbergi mesterdalnokok első változatában a leendő Beckmessert Hans Licknek nevezi. Kétségtelen, nem alaptalan Wagner maró gúnyja: Hanslick magyarul most megjelent fő műve harmadik kiadásának előszavában ezt írja Wagner műveiről: "az elvvé avatott formátlanság, a szisztematizált antizene, az öt kottavonalra firkantott melodikus idegláz". Pedig Hanslick műve a teljes európai zenei kultúra egyik legmeghatározóbb könyve. Alcíme sokat mondó: Javaslat a zene esztétikájának újragondolására. Ez az újragondolás nem kevesebbet céloz meg, mint jobbára a teljes európai kultúrkör zenéhez való viszonyát: az antikvitástól Wagnerig. A kérdést alapvonalaiban Hanslick valamivel több mint száz oldalban körbejárja, és javaslata nem afféle akadémikus székfoglaló beszéd, hanem a zenei percepció, a zene által felkeltett érzések, az értelemadás, a jelentés, a forma és tartalom viszonyának hallatlanul sokrétű, és nem utolsósorban rendkívül szellemes műve. Az osztrák zsurnalizmus és a német idealizmus filozófiájának megismételhetetlen párosítása. A kötet hét fejezete a zenei gondolkodás hét nagy kérdését boncolgatja. Az első kettő az érzések és a zene elválaszthatatlan kapcsolatát kérdőjelezi meg. Vajon igaz-e, hogy a zene eleve arra hivatott, hogy az emberi érzésvilágot kifejezze és/vagy ábrázolja? Hanslick válasza egyértelmű nem. Az antik éthoszelmélettel kezdődően a barokk és klasszicista, majd a romantikus affektus- és érzésesztétikán nevelkedett XIX. századi zenehallgató úgy viszonyult a zenéhez, mint érzéseinek kifejezőeszközéhez. Még a mai hallgatónak - aki több szempontból e romantikus attitűd örököse - is van ilyesfajta elvárása a zene iránt, és ez az elvárás nem is alaptalan, de Hanslick szerint erre zeneesztétikát nem lehet építeni. Így válik a harmadik fejezet kulcsfejezetté, ahol Hanslick a zenét mint "hangozva mozgó formát" definiálja. E formakoncepció a zene belső formájára, a zenei gondolatok logikájára, a hangok anyagszerű összekapcsolódásának folyamatára fókuszál. A negyedik fejezetben a szubjektivitás kiküszöbölésére tett kísérlet a természettudományok mintájára azt a célt szolgálja, hogy a művet ne az érzelmi hatás oldaláról ítéljük meg, hanem a struktúra szemszögéből. Az értő hallgató - hanslicki terminusban az esztétikai befogadó - mint arabeszket követi nyomon a zenei forma mozgását, míg a kóros (patologikus) hallgató pusztán a maga szenvedélyét, azaz pátoszát, keresi a zenében, s így a zenemű mint ars, mint poétika, vagyis "megszerkesztett, megalkotott" műegész megismerhetetlen marad számára - amint mindezt az ötödik fejezetben fejti ki a szerző. A két záró fejezet a természet és a zene kapcsolatát, valamint a tartalom és forma kérdéseit feszegeti. Nem kétséges, hogy a fent idézett zenei definíció tette Hanslickot a zenei formalizmus skatulyájába, noha szerzőnk nem arról beszél, hogy a zene nem indukál érzéseket a hallgatóban, hanem arról, hogy a zene nem zenén kívüli elemeket - fogalmi gondolatokat, ábrázolandó természeti mintákat stb. - zenébe transzformáló művészet. Így egyfelől az érzésesztétika "ódon erődítménye" ellen szól Hanslick, másfelől a logocentrikus zeneértelmezések ellen, melyek soha nem lehetnek adekvátak a zenemű szonocentrikus megértése szempontjából. Hanslick voltaképpeni célja a zenei pszicho-logocentrizmus kritikája. A kötet fordítója elsőrangú magyarítást végzett, de munkája nem állt meg a fordításnál. A libellus a maga 127 oldalával a jegyzeteknek és az utószónak köszönhetően, nem túlzás, világszínvonalú elemzést kap mind filológiailag, mind esztétikailag az összesen majd' 400 (!) oldalas kötetben.