Szemész főorvos édesapja, orvosnak készülő, de gyermekei születése után életét családjának szentelő édesanyja óvták a széltől is. 1944 szomorú novemberéig a család életét megkímélte a történelem. Mintha időt akart volna hagyni a felkészülésre, az erőgyűjtésre az elkövetkező borzalmak elviseléséhez. A háború végnapjaiban a bombázások, a nyilas uralom, a szovjet csapatok elől néhány hátizsákkal Németországba menekült a család. A negyedik gyerekével terhes édesanya nem tudta honvágyát, az itthon maradottak utáni sóvárgását legyőzni. A családfő, Szalóczy Károly engedett hát asszonya unszolásának, s '45 nyarán hazajöttek. Itthon hamis vádak alapján, orvospolitikai okokból bebörtönözték. Másfél évig szinte semmit sem tudott róla a család. Szabadulása után 72 órán belül el kellett hagynia Budapestet. Keszthelyre száműzték őket. Négy bőrönddel, megbélyegzettként kellett új életet kezdenie. 

- A kor ismerői tudják - mondja Szalóczy doktor -, hogy ez a priusz a gyerekek érvényesülését gyakorlatilag lehetetlenné tette. Az orvosi egyetemre az én származásommal bekerülni szinte lehetetlennek tetszett. Igaz, kamaszként nem is erre vágytam. Akkor már a Balaton, a vitorlázás szerelmese voltam, és idős zongoratanárnőm kedvenc tanítványaként művészi álmokat dédelgettem. Apám, aki az 50-es évek elején a semmiből teremtette meg a keszthelyi kórház szemészeti osztályát, amelynek idővel osztályvezető főorvosa lett, józan, okos ember volt. Azt mondta, fiam, te nem vagy csodagyerek, mint Mozart. Középszerű zenészként bohém életet fogsz élni, elszegényedve hagyod itt az árnyékvilágot. Ellenben, ha orvos leszel, még ha középszerű is, biztos egzisztenciád lesz. Engem azonban 1954-ben, hiába voltam kitűnő tanuló, az orvosira nem vettek volna föl semmiképpen. 

- Mégis bejutott az egyetemre. Hogyan?

- '53 végén meghirdettek egy országos orosz nyelvi versenyt, amelyből a döntőbe jutók felvételi nélkül jelentkezhettek bármely egyetemre. Az egyetlen esélyem volt, mepróbáltam, és sikerült. Így lettem 1954-től orvostanhallgató. Első perctől kezdve ráhajtottam a tanulásra. Csak kitűnőre szigorlatoztam. Harmadévben lettem először magyar bajnok vitorlázásban. 1957-ben az egyetemen megalakult a KISZ. Nem is tudtunk erről sokáig. Nem is nagyon bántam, hiszen ekkor már olimpiai kerettagként tavasz elejétől ősz végéig edzettem, versenyeztem. Különben is úgy gondoltam, hogy végzés után évfolyamelsőként és élsportolóként sikerül majd bejutnom az Anatómiai Intézetbe, ahol akkor már négy éve demonstrátorként dolgoztam. Tévedtem. Abban az időben minden orvos csak ott helyezkedhetett el, ahová a minisztérium kijelölte. Életem utolsó szigorlatán, máig meggyőződésem, hogy politikai okból, nem kaptam meg a jelest, ezért nem lehettem „Dobi-gyűrűs", és nem választhattam álláshelyet magamnak. Salgótarjánba utasítottak, egy olyan zárolt álláshelyre, amely csupán a miniszter engedélyével volt elhagyható. Ekkor segített a sport először rajtam. Az akkori elnökség közbenjárt érdekemben az OTSH mindenható elnökénél. Annyit tudtak elérni, hogy Veszprémbe helyeztek át körzetiorvos-jelöltnek. Két évet húztam le itt és a gyulafirátóti körzetben. 
De legalább vitorlázhattam. A vitorlázás segítségével ismertem meg az akkori közlekedési minisztert is, akinek felesége hajózni akart, s én lettem megbízva az asszony oktatásával. Később a miniszter ultipartnere lettem, s idővel ő segített Pestre kerülnöm a MÁV Kórház szülészeti osztályára. Az ott eltöltött negyven esztendő alatt ötezer gyerek jött segítségemmel a világra. Olyan kor volt az, amikor nem számított az évfolyamelsőség, a szorgalom, az ambíció. Többet ért, ha ultizni tudott az ember. 

- S a zene?

- Édesapám és édesanyám is műkedvelő zongorista volt. Szívesen eljátszottak, ha idejük engedte, egy-egy Chopin-dallamot. Természetes volt, hogy a gyerekeket is taníttatták. Már Pesten a bombázások előtt is irigyeltem a nővéremet, amiért zongorázhatott. Azonban amikor sok-sok hányattatás, üldöztetés után Keszthelyre vetett minket a sors, szüleimnek egyéb gondja is volt, mint a gyerekek zenei képzése. Először is élni, lakni kellett. Sokáig úgy tűnt, nem lesz módja, pénze zongorára a családnak. Szerencsém volt, mint oly sokszor az életben. Megismertem Hilda nénit, aki a szóbeszéd szerint Habsburg-leszármazott volt. Keszthely jobb sorsra érdemes diákságát vette a szárnya alá, mikor Gyenesdiásra kitelepítették. Bachon nevelt fel minket. Belénk plántálta a zene szeretetét. S bár megfogadtam apám tanácsát, és igazi tehetség híján nem lettem akadémista, zongoraművész, a zene szeretete velem maradt. Ma már többezres CD-gyűjteményem van. Idővel túlléptem az ismert, megszokott műveken, és gyűjteni kezdtem az ismeretlen zeneműveket. Ebből a szenvedélyből született a „Ritkán hallott remek művek" sorozat a Bartók rádióban, amely a 149. adásnál tart éppen. Közben az adások kibővített életrajzi anyagából egy - minden szerénytelenség nélkül mondhatom - különleges kézirat született, amelyre azonban hiába keresek kiadót. Tudom, hogy egy ilyen könyv üzletileg nem lehet nagyon nyereséges, de szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy az a szellemi teljesítmény, amely évtizedek alatt felhalmozódott, s most kézirat formájában rendelkezésre áll, elkallódik. 

- Orvos lett hát, de az alkotó ember nem tudott nyugodni önben soha. Mielőtt ezt az interjút elkészíteni leültünk, megkaptam öntől egy CD-n három novelláját, melyet öccse, a gyönyörű hangú rádióbemondó, Szalóczy Pál olvas fel. 
A három történet: három dráma. Az első kisgyerekkori barátjáról, Déneskéről szól, akit zsidó származása miatt ért bántalom. A második egy idős betegének a haláláról, a harmadik soha meg nem született kis unokájáról, akit lánya terhességének harmadik harmadában veszítettek el. Nehéz ezeket a novellákat sírás nélkül végighallgatni. 

- Természetesen írtam vidámabb novellákat is. Ezek díjnyertesek, azért adtam oda. 
Tudja, az én generációm rossz korban született erre a földre. Öcsémet édesanyánk akkor hordta ki, amikor Németországba menekültünk, és akkor szülte meg, amikor Magyarországra visszaérvén apámat bebörtönözték. 
Paja ötkilósan született, de anyánk negyven kilót nyomott, miután világra hozta őt. 
Négy gyerekkel maradt egyedül egy éhező, rommá lőtt városban, Budapesten. 
Én kilencéves sem voltam, amikor véget ért a gondtalan gyerekkor.

- Végül mégsem a sors győzte le önt, hanem fordítva.

- Igen, így van. Hiszen ötezer gyereket segítettem a világra jönni. Építettem négy házat. Három válás után, ahogy mondani szokták, a negyediket most már magamnak. Szeretem a hajómat, szeretek ülni a Balaton közepén, kertészkedni, írni, lemezeket hallgatni. Orvosként is számítanak rám, nem is egy helyen. Rengeteg tervem van. Egyetlen dolog bánt csupán.

- ?

- Az, hogy nem áll negyvennyolc órából a nap.