Ha Luigi Denza volnék, most sokat sírnék. Igaz, ha ő volnék, már nem lennék: a mennyországban ülnék.A mennyországban – úgy képzelem – jó kis helyem volna. Mellettem Radnóti frivol verseit javítgatná („pfuj, csecsszopók!” – kiáltana), én szomorkás, édes dalomat dúdolnám a hűséges Holdról, és Magyarországot nézném. Bevallom: megszeretném.  

Szépnek, gyönyörűnek látnám. Elhinném, ha egyszer nagy hevesen, latinos-kurucos indulattal mondják, hogy rajta kívül nincs élet, ám magamra nem venném. (Pedig nem lennék egy élő ellenpélda.) Csak nézném, nézegetném, közelebb és közelebb hajolnék, már-már orrommal súrolnám (vigyázat! forró! lángoktól ölelt kis ország!), látnám az arcokat, belenéznék az újságokba, beleolvasnék a könyvekbe – és sírnék, sírnék, sírnék, mint nem sírt senki még. 

Nem kerültem be a százhetvennégy legjobb elfeledett zeneszerző közé. 

Nagyon nekikeserednék. Búcsúlevelet nem írnék (kinek is?), százasszög-készletemet kisebbre nem cserélném, lúgot se nyelnék, csak tépelődnék. 

Kik ők, ott a könyvben? Elfeledett zeneszerzők, vagy sosemvoltak? (Hiszen aki nem hallott róluk, hihetné: kitaláltak, mint a középkor. És kérdezhetné: ez a Habsburg Rudolf vajon az a Habsburg Rudolf? Vagy látta valaki Johann Christian Innoncenz Bonaventura Cannabicht?) S elfeledett komponista-e, akire senki se gondol? És miért, hogy tíz éve eszembe se jut Telemann? 

Olvasnám e varázslatos könyvet, és – mint egy a legjobban elfeledettek közül – azon töprengenék: van-e értelme az életnek, ha a szerző egy könyvben végzi? És nincs, ha ott se? És hallanám hajdanvolt zenebarátnőm hangját, hallanám, amit utoljára nekem mondott, s pityeregnék. „Csak arra kérlek – kiáltotta –, hogy felejts el.” Nekem bezzeg ez se sikerült.