Aligha vitatja bárki is, hogy Yehudi Menuhin (1916–1999) hegedűművész-karmester a 20. szá­zad egyik fontos, egyetemes jelentőségű muzsikusa volt. Nagy formátumú hangszeres virtuóz és elkö­telezett humanista, aki a fejébe vette, hogy a zene eszköztárával – másképpen fogalmazva: a verbális kommunikáció korlátainak ledöntésével – közelebb hozza egymáshoz a különböző nemzeteket. Tette mindezt vérzivataros időkben, diktatúrák szorítá­sában, amikor a II. világháború borzalmait a hideg­háború évtizedei követték. Nem csoda, hogy az egyébként álszent politikusok becsületrendekkel halmozták el, az angol királynő lovaggá ütötte, és az ENSZ is különböző tiszteletbeli címeket adomá­nyozott neki. Ez a társadalmi szerepvállalás kétség­kívül kiemeli öt a múlt század nagyszerű hegedű­művészeinek hosszú sorából; súlyt és jelentőséget ad gondolatainak, megszólalásainak. A Befejezet­len utazás címmel megjelent kötet Menuhin ön­életrajzi visszaemlékezéseinek első része: angolul és németül a hatvanadik születésnapon, 1976-ban látott napvilágot, a magyar fordításra (mely Gáti István munkája) harminchat évet kellett várni. A terjedelmes kötetből – s ez némiképp meglepő le­het a zenebarátok számára – hamar kiderül, hogy a sokak által istenített művész is csak hús-vér ember volt: esendő és halandó, kétségekkel, félelmekkel és gyengeségekkel teli. Hosszasan ír családi hát­teréről, zsidó identitásáról, magánéletéről; olykor már-már pletykál és fecseg, máskor viszont zenetörténeti jelentőségű adalékokkal szolgál. Ennek megfelelően az önéletrajz rendkívül egyenetlen színvonalú, de összességében izgalmas olvasmány – jó néhány zavaró hibával tarkított fordításban. Érdemes lenne kiadni az 1976 és 1995 közötti idő­szakot felölelő második kötetet is, de csak alapos szaklektorálás után.