Bevallom, a könyv első feléhez érve azt kívántam, hogy inkább hegedülte volna el az egészet. Aztán elszégyelltem magam, nemcsak azért, mert az önéletrajz utolsó része kárpótolt a korábbi hiányosságokért, hanem azért is, mert nem szabadott volna „művészi” mértékkel mérjek. Eszembe jutott Baudelaire albatrosza. Aki a saját légi médiumában felszabadultan repül, míg biceghet a földi talajon. Menuhin nem író, nem kérhetem számon tőle egy Bernhard vagy akár egy Milosz költészetét. Azok ketten önéletrajzukban
is saját médiumukban repültek. A prózában Menuhin döcög, de sebaj. Ami nagyobb baj, hogy a nem­hegedűművész Menuhin nemcsak döcögött, de nem is különösen érdekes. Zavaró az alcím is: életem emlékei. Most, hogy az önéletrajzi emlékezés irodalmát olvasom, még tudatosabban keresem az „epizodikus emlékezés” nyomait, azaz az epizodikus emlékképeket, amelyekben egyes jelentős élmények úgy rögzítődnek, mint a folyamatos narratíva csomópontjai. Bernhard önéletrajza majdnem kizárólag efféle epizodikus emlékképekből, élményekből áll össze. Menuhin önéletrajzában majdnem eggyel sem találkozunk. Valamiféleképpen összefoglalja élményeinek, tapasztalatainak és mások közléseinek eredményét, hogy mindezeket egy folyamatos elbeszélés formájában tollba diktálja. Ez az elbeszélés nem különösen érdekes. Ha a koncerttermektől eltekintünk, akkor egy sikeres ügyvéd, egy sikeres üzletember vagy politikus is írhatta volna. Ez a kaptafa benne a legérdekesebb. Ha eltekintünk a hegedűtől (amitől persze nem lehet), Yehudi Menuhin egy tipikus liberális amerikai zsidó. Egyik meghatározás sem kérdőjelezhető meg. Olyan természetesen liberális, zsidó és amerikai, hogy mindezeken az „identitásokon” gondolkoznia sem kell. Mint minden liberális amerikai zsidó, ő is naiv, szentimentális, s természeténél fogva jóindulatú. Majdnem mindenkiről van egy jó szava, majdnem mindenkit tisztel és nagyra becsül, minden tanítójának hálás, rajong a legjobb szülőkért, a legszebb és legjobb feleségéért, legjobb húgaiért és gyermekeiért. Olyan „happy”. Ehhez
az is hozzátarozik, hogy sokat keres, gyűlik a pénz a takarékban, egyre jobb házakat, autókat és persze hegedűket vásárol. (Meg is jegyzi, hogy manapság, azaz a múlt század 70­es éveiben, kevesebb honoráriumot fizetnek a szólistáknak.) Mint minden gazdag amerikai zsidó (és protestáns), ő is nagyvonalúan adakozik jótékony célokra. Zeneiskolát is nyit. Mint minden jó amerikai liberális, igyekszik aktívan támogatni az elnyomottakat. Az apartheid idején zenél a feketék iskolájában, s ezzel szerződését is kockára teszi. (Közben persze Smutsszal is vacsorázik Dél­Afrikában.) 1956 bután
eldönti, hogy nem jön többé Magyarországra. Csak egyszer keveredett politikai jellegű
botrányba, amikor Furtwänglert védte a kiközösítéstől. Ebben az esetben sem
„érzéketlen”, csak naiv. Nem érti, hogy miért kell kiközösíteni egy nagyszerű dirigenst, csak azért, mert ha nem is lelkesen, de Hitlert szolgálta. „A bosszú gyengeségre mutat” – írja, s ebben igaza van. Csak ő az igazságtételt is bosszúnak véli. Így áll értetlenül szemben Pablo Casals antifasizmusával is. Talán gyengeségnek tekinti mások leszólását (látszik, hogy nem élt Magyarországon). Toscanini szemére hányja (elismerése ellenére), hogy az megszólt minden karmestert, mindegyikről volt egy rossz szava, Bruno Waltert is beleértve. (Erről jut eszembe Füst Milán, aki Szigligeten azzal szórakoztatott, hogy „Thomas Mann hülye”.) Menuhin naiv, mint minden amerikai. Közli, hogy sikerült jól megismernie Indiát, méghozzá Nehru és Indira Gandhi társaságában, ahol jógatudását gyümölcsöztetve jelenlétükben fejre állt. (Ezt a produkcióját Izraelben Ben Gurion előtt is bemutatta a
jógatestvériség jegyében.) Számtalan latin­amerikai államot is hasonlóképpen ismert meg „jól”. Gratulálok, ezzel a képességével elmehetett volna amerikai diplomatának is. Filozofálgatásai is megfelelnek a korszellemnek. Panaszolja, hogy elszakadtunk a természettől, konzervekben élünk, s ugyanakkor ijedten húzza fel kocsiablakot, amikor egyszer sáskák közé keveredik. Az amerikai filiszterség üdítő vonásokkal is ékeskedik. Így például, amikor élete legnagyobb élményeit – Bruno Walter Brahms­előadása mellett néhány kulináris élményt is – felsorolja.
Eddig tart rosszmájú igazságtalanságom. Mostantól kezdve, megígérem magamnak, hogy az igazságosságra törekszem. Menuhin története sikertörténet. Ő is annak tekinti. Hiszen a saját tehetségével és munkájával aratta a megérdemelt sikert. Sosem titkolja, hogy születését és egész
pályáját szerencse kísérte. Szerencsés volt szüleivel, neveltetésével, húgaival, hazájával (ott nem volt holokauszt). Noha nem olyan  szerencsegyermek, mint a bibliai József. Őt sosem dobták verembe, sosem adták el rabszolgának, ő – mint maga mondja – sosem szenvedett. Megérezni ezt a muzsikáján? Valamikor Schiller beszélt naiv és szentimentális költészetről. Nos, Menuhin naiv zenész volt. Úgy játszott, ahogy a madár énekel.∙ Természetből, isteni adományképpen. S mikor később rádöbbent arra, hogy nem is tudja, mit játszik, miért úgy játssza, ahogy játssza, hogy végre meg kellene értenie a zenét, akkor ­ szerintem, lemezeim tanúsága szerint ­
többé nem tudott úgy játszani, mint annak előtte. Most már hiányzott az elmaradt szenvedés. Persze, senki sem tökéletes. Ezt mondta Menuhin egy Glenn Gouldról készült filmben. Nem lehet tökéletes, de törekedhet a tökéletességre, mint Szvjatoszlav Richter, akit Menuhin éppen úgy fura különcnek tartott, ahogy Glenn Gouldot is. Ahogy minden muzsikusnak, úgy Menuhinnak is megvoltak a nem titkolt szerelmei. A három B (nem Bach, de Beethoven, Brahms és Bartók). Személyes örömmel tölt el, hogy Bartókot tekinti a legnagyobb kortárs zeneszerzőnek, kevésbé, hogy sem Schönberg,
sem Sztravinszkij, sem Prokofjev, sem Sosztakovics nem tartoztak kedvencei közé, Ojsztrah minden rábeszélése ellenére sem.
Kit vagy mit szeretett Menuhin legjobban családján kívül? A zenét? Kétlem. A hegedűt! A legnagyobb szeretettel, szenvedéllyel Menuhin a hegedűkről tud beszélni. Saját hegedűiről, kölcsönzött hegedűiről. Mint írja, boldog volt, hogy nem zongorázott. A temperált zongora hideg szerszám, míg minden hegedűnek lelke van, ó, saját lelke, amit nem oszt meg mással, csak azzal, aki megérti, életre kelti. A hegedűnek halhatatlan lelke van. Mindenekelőtt a 18. században készült hegedűknek. Menuhin úgy beszél két Stradivari és két Guarneri hegedűjéről, ahogy az ember szerelmeiről szokott. Ezek a szerelmek sosem csalják meg a muzsikust. A cigánynak és a zsidónak – így Menuhin – a hegedű lelke testvérlélek. Nem kell vele egy helyben maradni. A hegedű vándorol, ahogy a zsidó ember. Dicsőséges, sikeres élet – mondtam, s ő is úgy véli. És boldog élet, úgy gondolja. Azonban: magányos élet is. Koncertteremből koncertterembe, hotelből hotelbe, repülőgépről hajóra, vonatra, rajongóktól körülvéve újabb rajongókig, királyok, miniszterek, elnökök, híres emberek között, de barátok nélkül, fix otthon nélkül. Az önkizsákmányolás minden jelentős művész magaválasztotta keresztje. Menuhin nem volt kivétel. Abban sem, hogy valamiben legalábbis újat akart kezdeni – változtatni kívánt ezen az életen. Hegedű helyett brácsa, szólószonáta helyett karmesterség, operavezénylés. Mindent kipróbálhat az, aki egyszer egy próbát hatalmas sikerrel kiállt. A változtatás a nagy – és áldozatos – élet jutalma. Nincs mit irigyelni rajta. S a könyvet jó volt elolvasni. Köszönet érte Gáti Istvánnak.