Imma Monsó (1959) első regényében korántsem a személyiség megkettőzésének e sajátos formája a legmegdöbbentőbb; ez a szokatlan epizód a jóval később bekövetkező, egyre abszurdabb események okán válik jelentőssé. Jelesül 1999. március 17-én, mikor a harminchét esztendős, módos, nős Franz készségesen beszállít egy hasi fájdalmakra panaszkodó stoppos lányt a németországi St. Goar kórházba. Szülni.

Kevesebb mint egy esztendő múlva a kétgyermekes, kiégett férfi már mindent tud magáról és az egykor impulzív, akaratos, provokatív, kíméletlenül őszinte, ám később az irodalmi ambícióival is fölhagyó, „keletiesen kiegyensúlyozottá”, korrektté fakult nejéről. A katalán szerző a (még) hevülékeny Marie egyik Franzhoz intézett, grafomán levelében összegzi a mű saroktételét: „Amint azt már többször mondtam neked, fontos, hogy valaki nagyon az legyen, aki, hogy intenzíven, szenvedélyesen élje meg önnön lényét. Csakis így menekülhetünk meg a nevetségessé válástól, a középszerűségtől és a hamisságtól. (…) Minden abba az irányba hat, arra kényszerít bennünket, hogy átalakuljunk, hogy megcsaljuk a valóságos életet”.

Az 1996-os opusban egyetlen fő- és epizódkarakter sem alakoskodik. Nem álcáznak, nem utánoznak, egyikük sem mutat, tódít mást, mint aki; s hogy a fájó igazsággal nem mindig állnak elő, az nem egyenlő a hazugsággal. De korántsem pusztán az önazonos, öntörvényű egyéniségek tarka tablója teszi az utolsó oldalig izgalmassá ezt a furmányos odüsszeiát, hanem a szálakat mesterien szövő, elvarró író egyedi hangja, észjárása, és talán az elmésségénél is csillogóbb humora.

A tudatvesztéssel bár nem járó identitáscsere fantasztikus, kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag történetén keresztül az alkotó a boldog élet helyett az igaz sors útját kutatja – egy olyan, általa pszichopatának nevezett korban, amelyben a kommunikációs válság, kivált az empátia hiánya ellehetetleníti az emberi kapcsolatokat. „Egyszer olvastam valahol, hogy ha egy borzalmas tettet akarunk elkövetni, az a legjobb, ha úgy teszünk, mintha nem változtathatnánk véleményt” – így a hosszú esztendőkig tehetetlenül sodródó, makacs narrátor.

Az összes szereplője bőrébe belebújó Monsó szerint a baklövések, tévedések, kudarcok, bukások oka főként a megrögzült szokások rögeszmés ismétléséből, a konokságból fakad. Valamint abból a tévhitből, hogy a múltban elkövetett hibákat ki lehet javítani, mivel az élet nem más, mint a fiaskók és a sikerek váltakozása. Dehogy (az), bizonyítja ez a kivételesen pallérozott, vigasztaló, röhögtető munka, Nemes Krisztina remek fordításában.

Csakhogy ez a nagy mélységeket hordozó kötet egy (picit) bosszantó sajátossággal is bír: maradandó nyomot hagy maga után.Mondhatjuk ezt elvonási tünetnek. Merthogy bármilyen könyvbe fogtam bele azóta, csupán idő kérdése volt, hogy ugyanaz szakadjon ki belőlem, mint a kérlelhetetlen Marie-ból: „Ó! Az eredetiség hiánya, ami engem mindenhol üldöz, akár egy rossz nyavalya, mostanra elborította az egész világot!” Szóval kikölcsönöztem a könyvtárból két Monsót.