Ki ne vágyna arra, hogy egy kis időre más bőrébe bújhasson, és a világot más szemmel láthassa? Ki ne szeretné megtudni, hogy mi jár egy másik ember fejében?  Franz Hoozenbergernek ez sikerült. Egy elzászi csodabor hatására Imma Monsó főhőse egy egész hónapra mélyen csodált barátja lelkébe költözhetett, az pedig az övébe. E rövid személyiségcsere hosszú időre felforgatja mindkettőjük életét, és végig magához láncolja az olvasót.

Egy szerelmi háromszög kusza szálait fejtegetve a lélekcsere, az idő és emlékezés, a megtervezett jövő, illetve a megváltoztatható múlt filozófiája köré épül a Sosem lehet tudni című könyv. A  Kunderára emlékeztetően elmélkedő történet könnyedén meseszerű, pont ettől jó.

Imma Monsó a kortárs katalán irodalom jeles alakja. Elmondása szerint Thomas Mann, Mercè Rodorera és Thomas Bernhard hatott rá. 1996-ban írt Sosem lehet tudni (No se sap mai) című könyvével egy évvel később elnyerte hazájában a legjobb elsőkönyves alkotónak járó Tigre Juan-díjat. Magyarországon a művet csak 2014 elején adták ki. Érdekes, hogy a később írt novelláskötetei nálunk korábban megjelentek. Az Inkább ne meséld el (2000) 2009‑ben, a Szavakból gyúrt ember (2006) pedig tavaly került a magyar olvasóközönség kezébe.

A Sosem lehet tudni borítója nagyon jó. A rikító zöld szín és az üvegben ülő borozó fiú feltűnő, kiemelkedik a könyvesboltok polcain. A fülszöveg is sikerült. Figyelemfelkeltésből ötös.

A főhős, Franz Hoozenberger abszurd történetébe 1984 nyarán csöppenünk. Az ifjú terminológiaszakértő szeret filozofálni az időről és az emberek közötti kommunikációról. Szüleivel felszínes és kiüresedett a kapcsolata, bátyja a riválisa. Szerelme, Marie épp szakított vele, mert Franz egyszerűen „nem felelt meg a követelményeinek”. A fiú  jövőbeli lépéseit mindig gondosan kitalálja, s sosem tér el terveitől. Egy nem várt esemény azonban teljesen felborítja az életét.

A fiú talál a pincéjükben egy 1978‑as évjáratú Gewürztraminert, melynek a címkéjén a következő állt: „A bort megivó két ember számára lehetővé válik, hogy beköltözzenek egymás elméjébe. S mindezt úgy, hogy közben egyikük sem veszti el saját tudatát, ugyanakkor rendelkezik a másik tudatával is.” Franz nem nyugszik, míg valaki nem iszik vele a csodanedűből.  Hosszas keresgélés után végül egyik barátja, Uwe belemegy a kísérletbe. Franz mindig csodálta barátja gondolkodását, intelligenciáját, életmódját, az időhöz való viszonyát és sikerét a nők körében. A bor címkéje figyelmezteti őket, hogy később semmire sem fognak emlékezni, és nem is kutathatják, hogy mi történt.

Tizenöt évet ugrunk a történetben. A főhős élete tökéletesnek tűnik. Összeházasodik a megváltozott Marie-val, két gyerekük lesz. Továbbá szép ház és sikeres karrier is jár a boldogsághoz. De érezhető a feszültség Franz körül, tudjuk mi olvasók, és ő is tudja, hogy valami nincs rendben. Élete „képeslapélet”, családja „dizájnos betlehem”. A férfi egy stoppos kaland során titkokat tud meg a múltjáról, és elkezdi felderíteni az egykori augusztusi eseményeket.

Amikor Franz rájön, hogy élete vakvágányra ért, azt akarja csinálni, amit néha mindenki: visszamenni az időben, és megtalálni azt a pontot, ahol valami elromlott. Újra akarja élni a múltat, egykori döntéseit, sőt, felülbírálni, módosítani szeretné. A másik utat választaná, szó szerint.

A nyomozás során egy kis faluba téved, ahol (más szemmel) újraélheti a múltat, és (új) otthonra lel. Érdekes, hogy ez épp Sils Maria, a hely, ahol Nietzsche is élt, és megírta a Zarathustrát.

A műben más irodalmi utalást is felfedezhetünk. A csodabor címkéjén egy Proust-idézet áll, Az eltűnt idő nyomában – A megtalált idő részlete világosítja fel Franzot és barátját, hogy nem csak a műalkotás képes arra, hogy behatoljunk mások elméjébe.

Magával ragadó könyv. Kusza történet egy üveg bor miatt. Ha legközelebb felbontanak egy üveg Gewürztraminert, olvassák el alaposan a címkéjét. Sosem lehet tudni.