A Szülőkről és gyermekekről magyar verziója Csoma Borbála, egy elég tapasztalt cseh-magyar műfordító fordításában látott napvilágot a Typotexnél. A fordítás nagyon jóra sikeredett, és többek között ezért sem érdemes több időt szentelni az elemzésének. Hogy a kiadó, vagy a műfordító választása volt-e a könyv, azt nem tudjuk, mindenesetre nagyon hálásak vagyunk érte, aki pedig még nem olvasta, az majd csak hálás lesz, miután ezt megtette.

Miért kell elolvasni ezt a könyvet? Elsősorban azért, mert rövidsége ellenére nagyon mély. Egy apa és a fia közötti beszélgetésről és sétáról szól, ahol előkerül minden, ami egy ilyen kapcsolatban szóba jöhet: nők, haverok, anekdoták. Hakl ebbe a köntösbe csomagolja a főszereplője, Jan Beneš (ahogy Hakl is Jan Beneš a való életben) személyiségének történetét, és előtörténetét, hiszen a beszélgetésekben a Beneš család három generációja jelenik meg, és mindig az apa-fiú kapcsolaton van a hangsúly. Hogy ez egész pontosan hogy néz ki, azt kideríteni már az olvasó dolga, ahogy az is, hogy hogyan játszik Hakl két dologgal: az anekdotáival és a figyelmünkkel.

Ami ez utóbbit illeti, a megfejtés egyszerű, hiszen pont ez tesz olvasmányossá egy rövid, cselekményében szegény novellát. Az olvasót egyre érdekli, hogy mi kerülhet még elő, mennyire mélyre lehet még ásni a két szereplő életében. És ennek kötelezően részei az anekdoták, amikkel Hakl ugyanolyan jól játszik, ha csak a rendkívüli-hétköznapi, személyes-személytelen dichotómiáknál maradunk. De erről majd egy kicsit később. Hakl anekdotái a novella olvasmányosságában mint fragmentumok működnek, olyan egy kicsit, mintha az olvasónak kellene kiraknia a szereplők történetét, mint egy puzzle-t, az itt-ott elszórt anekdotákból, amik hol a családról, hol a család barátairól szólnak.

Ez vezet az anekdoták személyes-személytelen tengelyéhez, hiszen szinte minden kérdésben tisztázódik az anekdotát elmesélő személy viszonya az eseményekhez. Ennek ellenére bizonyos esetekben valóban nehéz eldönteni a pontos viszonyt, és azt is, hogy ha valami az ember családjával történt, akkor az anekdota-e, vagy csak családi történet. Ha családi történet, attól még tartalmaznia kell valami rendkívülit, ha felmerülhet, és ezen a terepen Hakl otthon érzi magát, hiszen követhetetlen átfolyásokat enged a rendkívüli-hétköznapi szintek között. Csak egy példa: a lehető leghétköznapibb eseményt, egy apa és fia találkozását és közös sörözését teszi rendkívülivé az ott elhangzottak mélységével, majd a szöveg vége felé fogja magát, és bevisz egy olyan csavart, hogy az esemény újra és újra megismételhetővé, mert újra és újra megokolttá válik – és így ez is belesüllyed a köznapiságba.

Ha Dantét, Eliotot(mert bármilyen fura, joggal tehetnénk), a szövegen belüli elszórt utalásokat, életbölcsességeket, jó észrevételeket - Hakl valahogy képes egy 70 éves férfi szemével is hihetően látni - figyelmen kívül hagyjuk, akkor is, az utóbbi évek egyik legjobb olvasmányával állunk itt szemben. Annak ellenére intellektuális ínyencfalat, hogy a könyv végén a legprosztóbb – némelyiknek a gondolatától is hánynánk - prágai punk koktélok receptjei szerepelnek. És még így is elég intellektuális, hogy megengedjen bizonyos áthallásokat az Átokföldével vagy az Isteni színjátékkal. És mindezt nagyon cseh módra.