Emil Hakl regénye csehül 2002-ben jelent meg, s nagyon hamar világhódító útra indult. Ez a Joyce Ulysseséhez és ugyanakkor a gazdag és sokszínű hašeki-hrabali örökséghez ezer szállal kötődő kis remekmű egy közép-európai kaleidoszkóp, számtalan, olykor szemet és szívet fájdító kis tükörképével annak, amit e régió lakóinak át kellett élnie a húszas évek elejétől az új évezred elejéig. A cselekmény egy kora negyvenes éveiben botorkáló, nőtől-nőig hányódó, gyökértelen fiú, Jan és 71 éves biológus apja, Ivan alkonyati-esti barangolása Prágában, kocsmáról-kocsmára, képtelen ételeket eszegetve és képtelen italokat iszogatva. De nem a történelmi városnegyedekben zarándokolnak, hanem a cseh főváros Bubeneč névre hallgató, külső kerületében és a Stromovka parkban. A Vencel tér, a Károly híd, a Tyn templom világa nem is illene díszletként apa és fiú olykor morbiditásba hajló párbeszédei mögé, amelyek ugyan gyakran Hrabal Pepin bácsijának végtelenített mókának tűnő mondataira emlékeztetnek, azonban nem ritkán bizony jóval brutálisabb tartalommal. Fiatal lány földi maradványaiból főzött húsétellel, csehszlovák filmsorozatokon csüngő, kényszeresen takarítgató anyával, találkozás a nem kevésbé szerencsétlen harmadik generációval. Két hőse, apa és fiú, éppen úgy, mint Hašek halhatatlan Švejkje, nyelvi játékait nem arra használja, hogy az olvasóval sajnáltassa magát, hanem csupán arra, hogy e játékok segítségével túlélhető legyen mindaz, amivel a történelem és magánéletük megterhelte őket. Csoma Borbála műfordító jóvoltából Hakl 
szövegének minden villanása átjön a rivaldán.