A múlt zaja üti meg fülünket ebben finn regényben, de rögtön le kell szögeznem, leginkább az az olvasó talál benne örömet, aki már hozzászokott a filmek képvágására emlékeztető regényszerkezethez – ilyenek biztosan sokan vannak –, és aki élvezet talál a puzzle részleteinek összerakásában.

Katri Lipson regénye ugyanis maga a megtestesült posztmodern mű, a történet cserepeiből maga az olvasónak kell összeállítania a történetet. A cserepek legrégebbi rétege a 40-es, 50-es évek Csehszlovákiája (benne idézettel a háború idejéből). A következő korszak a 68-as prágai tavasz (melyben megfojtásában a magyar politika és a hadsereg is igen szégyenletes szerepet játszott), de még itt sem jutunk el a jelenbe, mert közben megesik egy kitérő a 70-es évek Svédországába, majd onnan vissza immár Csehországba.

És ha az idősíkokat tisztáztuk, egy esetleges második olvasásban válik világossá, hogy a gondolati lánc egy filmforgatásra épül. A filmet a rendező forgatókönyv nélkül rögzíti. Ezzel a huszadik század derekán gyakrabban használt eszközzel (amely a maga idejének elmúltával meglehetősen lejárt újdonsággá lett) színészeit arra akarja ösztönözni, hogy úgy reagáljanak az aznapi forgatási helyzetre, ahogy a való életükben tennék. A természetesség illúziója azonban azzal jár, hogy a színész – mivel nem tudja a végkifejletet, de még szerepfigurájának sorsát sem – egyre inkább eggyé válik a szereppel, a kitalált világ és a forgatás valódi ideje összecsúszik, egymásra hat.

Hogy a szerep keresi a saját valóságát, nem újkeletű ötlet. (Habár a visszájáról mutatja a helyzetet, idézhetnénk Pirandello sokszor játszott darabját: Hat szerep szerzőt keres. És ironikus megközelítésben lásd a Van aki forrón szereti egyik jelenetét, amelyben Jerry [Jack Lemmon] habozik, hogy az öreg milliomos leány(!)kérésére igent mondjon-e.) Hogy a színész hitelesebb-e, ha éli a szerepet, nem pedigjátssza (utánozza, mímeli) – sokszor megrágott, kipróbált megoldás és elvetett kérdés.

Mindenesetre Csehszlovákia, Európa, Csehország a huszadik században bőségesen kínált olyan fordulatokat, melyekben a polgárnak másnak kellett mondania, álcáznia magát. A hatvanas években filmre vett sztoriban a háború alatt hamis papírokkal felszerelt Tomaš és Esther – anélkül, hogy ismernék egymást – megállapodik abban, házaspárként jelentkezik elbújtatójuknál. (Szabó István hagyományos megoldásokkal készült filmje, a Bizalom is hasonló helyzetet mutatott be.) A férfi és a nő megkapja az új identitást, tulajdonképpen az élet lehetőségét. Igen ám, de ezt életet a színészek élik meg.

A regény hangulata sajátos. Soha nem lehet tudni, mi a következő lépés, a következő fordulat. A feszültség végigível a történeten, ám a mozaikok okozta bizonytalanság nem akadályozza, sőt elősegíti a lüktetést. Lipson éppen a történések kiszámíthatatlanságával, a nézőpontok villanásszerű váltogatásával teszi regényét nyomasztóvá, félelmet keltővé.

Az írásban az élet úgy jelenik meg, mint apró részletek, egymástól – látszatra – távol álló történések összessége. A fagylaltos ezért olvasható összefüggő történetként, mert hiszen az is. Ugyanakkor értelmezhető részleteiben, akkor viszont azt mutatja meg az olvasónak, hogy az emberi sorsok többsége álságos, képmutató.

A kiinduló helyszín Olmütz, a főhősök és mellékszereplők itt tűnnek fel. A városnak kulcsfontosságú a szerepe, innét ágazik szét, szinte burjánzik az elbeszélés, majd oda is jut vissza. A kapilláris erek táplálják a vénát – nacionalizmussal, ellenállással, szexualitással. Ettől aztán óhatatlanul párhuzamot vonhatunk Katri Lipson múltboncolgatása és a finn-észt gyökerű, kíméletlenül őszinte Sofi Oksanen között.

Mire a szövevényesen megírt, sok egymásra utalással játszó könyv végére ér az olvasó, elgondolkodhat saját élete történetén is. Vajon mit lehetett volna másképp tenni? Vajon a saját emlékeink úgy igazak-e, ahogy akkor láttuk, vagy csak elgondoltuk életünk filmjét? A másik tanulság: a világban teljesen véletlen egybeesések nincsenek.

A regényt Panka Erzsébet fordította, nagyon jól érzékeltetve a szerelem, a félelem, a tanácstalanság légkörét és Lipson különös hasonlatait, folyondáros mondatait. „A gyönyör és a haszon szálai olyan kibogozhatatlanul gabalyodnak egymásba kettejük kapcsolatában, hogy a doktor úrnak nincs elég türelme hozzá, hogy morálisan szétzilálja őket.”

„Csak bámulok rá erőtlenül, gyengédséget koldul tőlem, miközben ő sohasem állhatta az ilyesmit, a szeme mindig is azt sugározta, hogy soha nem mert úgy szeretni engem, ahogyan kellene, hogy én vagyok a legborzasztóbb dolog, ami életében történt vele, egy éles kés, amely ujjnyira van a nyaki artériától.”