Levegőben lógó párbeszédek, félig kész jelenetek, hézagos bekezdések. Mi ez? Állítólag regény. De éppúgy lehet három regény is. Vagy novelláskötet. Ötletgyűjtemény, írói kísérletezés, a fiókban lapuló befejezetlen történetek egymásutánja. Netán szövegértési feladat. Az olvasó számára sokáig maga a teljes bizonytalanság, éjszakai túra túravezető nélkül. Ráadásul épp a háború utáni Csehszlovákiában egy rakás identitászavaros szereplővel. Végül pedig kiderül, hogy mégiscsak regény. Méghozzá családregény. De a mozaikdarabkák csak második olvasásra állnak teljesen össze.

Minden egy filmforgatással kezdődik. Nincs forgatókönyv, a szereplők szinte semmit sem tudnak a történetről, a jeleneteket éppen ezért időrendben veszik fel. A rendező módszere elősegíti, hogy a színészek eggyé váljanak szerepeikkel, olyannyira, hogy már ők maguk sem tudják, hol kezdődik a szerep, és hová lett a saját személyiségük.  A film, (és vele együtt a regény első harmadának) cselekménye 1942‑ben játszódik, amikor a szerepük szerint egymásnak két vadidegen ember, Esther és Tomas, menekülés közben egymás házastársának kénytelen kiadni magát. Majd innen haladunk időben előrefelé. Néhány jeleneten keresztül immár a későbbi Esther és fia, Jan Vorszda életét látjuk Prágában, majd a Svédországba emigráló Jannal tartunk, aki itt megismerkedik leendő feleségével, a vibráló személyiségű Kerstinnel. A könyv utolsó harmadában a főszereplő már lányuk, Gunilla, a helyszín pedig a regény origója, Olmütz városa.

A fagylaltos sajátos szerkezetű mű, így egészen új perspektívákat nyit meg az olvasó előtt. Az írónő előszeretettel játszik különböző szemszögekkel és stílusokkal, és éppen akkor vágja nyakon a sztorit valamilyen oda nem illő mondattal vagy dialógussal, amikor már kezdtük azt hinni, hogy mindent értünk.

Az még rendben van, hogy lehetetlen megtippelni akár csak a következő bekezdés elbeszélőjét (garantáltan nem fog bemutatkozni), de a tetejébe a könyv karakterei folyamatosan valamiféle személyiségváltozáson mennek keresztül. Egykori önmaguk feloldódik egy másik, teljesen új személyiségben. Az általuk felvett pózok, a tanult reakciók lassan természetessé válnak. A regény végén szereplő Gunilla például olmützi albérletébe költözve félig tudatosan átveszi az előző lakó, Milena viselkedését. Milénáról csak töredékeket tud, voltaképp a lakáson talált szerelmeslevelekből és a házinéni elmondásából rakja össze az idegen lány életét. (Ez azért is dicséretes, mert Gunilla egy szót sem beszél csehül.) A fokozatos azonosulás aztán megszállottsággá válik.

Lipson a szövegben jelen lévő szaggatottságon keresztül jól érzékelteti ezeket az ijesztő és összetett folyamatokat. Maga az olvasó sem rendelkezik semmiféle külső rálátással, ugyanúgy részese az átváltozásnak, mint a szereplők. Kényelmetlen szituáció, mégsem lehet tőle szabadulni. Semmi sem biztos, és senki sem azonos önmagával. A szerep nem szerep többé. A valóság csak képek egymásutánja, míg a soha meg nem történt események is megélhetők valóságként.

 A töredezettség ellenére A fagylaltos olvastatja magát. Nem azért, mert kényszeredetten ki szeretnénk hámozni a cselekményt a sorok közül, nem is azért, amiért a szerző még egy jó adag szexualitással is megspékelte a sztorit, és azért sem, mert annyira eredeti téma lenne az egyén identitáskeresése a kelet-európai kommunista országokban. Az ok egyszerűen az, hogy Katri Lipson nagyon ért hozzá, hogyan kell erős sodrású, hatásos irodalmi szöveget létrehozni, olyat, ami nem ereszti el az olvasót, 

Az orvosként praktizáló finn írónő prózáját Sofi Okasanenéhez hasonlítják. Katri Lipson novellákat, meséket, színdarabokat, verseket ír. Második regényével, A fagylaltossal 2013-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.