„Izland legnagyszerűbb írójának költői, modern családi sagája az egész huszadik századon átível." – írja a fülszöveg. Gyorsan lecsaptam erre a helyszíni beszámolóra, mert már ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam nálam ez lesz az év egyik legizgalmasabb könyve. Az elsők között érek az Osztovits Levente terembe még több, mint tíz perc van kezdésig. Bezzeg tegnap a Kehlmannon ilyenkor már mozdulni sem lehetett. Ejnye.
A beszélgetést Karafiáth Orsolya vezeti és egy rövid bemutatással kezdi. Igaza van, követem is a példáját, hiszen ha jól tudom a szerzőnek ez az első magyarul megjelent műve, de ha az olvasó már elegendő ismerettel rendelkezik róla, akkor egyszerűen csak ugorjon a következő bekezdéshez.

Jón Kalman Stefánsson 1963-ban született Reykjavíkban. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, az utolsó 1993-ban. Négyszer jelölték már az Északi Tanács Irodalmi Díjára, utoljára 2015-ben a magyarul most megjelenő A halaknak nincs lábuk című regényért.
Karafiáth a mű – bármilyen meglepő – költői nyelvezetét emeli ki, szerinte az egész regény egy szívig hatoló hosszú vers, főleg azért is értelmezi így, mert tudja a szerző költőként indult. Leginkább ez a váltás érdekli. Jón Kalman Stefánsson elmeséli, hogy nem volt a váltás mögött semmi komolyabb megfontolás, csak elkezdett regényeket írni és aztán úgy maradt. Azaz '94-ben és '95-ben írt két – állítása szerint – szörnyű regényt, amit mindenki szerencséjére csak ő látott. Ha azok nyilvánosságra kerültek volna, valószínűleg kiüldözték volna az országból – állítja. Ez után kisebb novellákat kezdett írni, így próbálva búcsút venni az irodalomtól, de akkor – egyszer csak felrobbant bennem egy ér, elkezdett folyni a költészet vére és nem tudtam abbahagyni – fordítja a tolmács, aki enyhe akcentussal, néhol kicsit helytelenül beszél magyarul. Látszik, hogy nagyon igyekszik, biztos nehéz lehet Stefánssont fordítani, aki folyton metaforákat használ. Nekem igazából tetszik így, legalább több teret hagy a képzeletnek, az előző Stefánsson-mondatot például értelmezze mindenki úgy ahogy szeretné. Az író szerint egyébként nincs különbség vers és regény között, mindkettőt lehet a zene egy formájaként értelmezni, a regényt a szimfóniához hasonlítja.

Karafiáth a regény cselekményére tereli a szót, ami egy nap alatt játszódik így kézenfekvőnek tűnik azUlysseshez való hasonlítás, szerkezetében azonban leginkább a Mrs. Dallowayt idézi, de még ezeknél is jobban köthető talán Melania G. Mazzucco Egy tökéletes nap című regényéhez. Felmerül hát a kérdés, hogy támaszkodott-e a szerző könyv elkészítésekor ezekre a művekre és ha igen, mennyiben? Stefánsson nevetgélve megjegyzi, hogy egyikre sem gondolt írás közben, sőt: amikor ír, nem foglalkozik mással. Egy jazz zongoristához hasonlítja magát, akit csak a hangszere érdekel. Szerinte a legfontosabb egy regénynél, hogy a megfelelő elbeszélésmódot megtalálja az ember. Az elbeszélésmód, a stílus és a szavak összecsengése a legfontosabb, ezek mellett a karakterek és a történet eltörpülnek.

A könyv központi gondolata az emlékezés és az önmagunkkal való szembenézés. Ha nem vagy tisztában a múltaddal, a jelenben is eltévedsz. Mi, izlandiak sosem álltunk haragban a múlttal, a múltunk éppen annyira a jelenünk, mint ez a pillanat. – fejti ki és hozzáteszi, aki ismeri a múltját, az könnyebben tudja építeni a jövőt. Ezért is tartja fontos feladatának a régi, már elhunyt emberek felélesztését műveiben, mert fáj neki, hogy olyan sok élet veszett el feljegyzések nélkül.

Karafiáth ezután azt kérdezi, vajon mennyire életrajzi ihletésű a könyv, hiszen az író maga is dolgozott halfeldolgozó üzemben, élt a regényben megjelenő városban, Keflavíkban. Így megfelelhet-e a könyv egy önmagával való szembenézésnek is? Igen is és nem is, feleli Stefánsson, az érzések igazak, de a történet fikció. Kifejti, hogy szerencsére elég rossz emlékezőtehetséggel áldotta meg a gondviselés, így néha nem is tudja, olyasmiről ír-e, ami már megtörtént, vagy sem. Ha olyasmiről írok, amire tisztán emlékszem, biztos, hogy minden ismerősöm tagadja, hogy az eset megtörtént; ha olyanról, amiben biztos vagyok, hogy fikció, az emberek tisztán emlékeznek az adott történetre.

Felolvasás a prológusból izlandiul: hallgassuk meg milyen dallamos ez az ősrégi nyelv. Én eddig csak Sigur Rós számokban hallhattam az izlandit, de kétségkívül a zene nélkül is van egy kellemes zengése, ritmusa. Karafiáth szerint a prológusból az életöröm sugárzik a regény eseményei, a rengeteg haláleset ábrázolása viszont nem sok vidámságra ad okot, ő mégis úgy tette le, hogy közben megnyugvást érzett, boldog volt. Ez olvasói tévedés, vagy írói szándék? – kérdezi. Stefánsson megörül, nyilván jó ilyen visszajelzést kapni, ugyanis ő úgymond feladatának érzi, hogy az írással legyőzze a halált. Kicsi gyerek volt még amikor egyszer csak realizálta, hogy az emberek meghalnak és ezt rendkívül igazságtalannak érezte. Persze tisztában van vele, hogy ez egy reménytelen harc, de csalódna magában, ha meg sem próbálná felvenni a kesztyűt az elmúlással szemben.

Majd izlandi táj és emberek kapcsolata kerül elemzésre, elhangzik egy Baltasar Kormákur-idézet miszerint „A táj formálja a jellemünket." Adott tehát a kérdés, hogy ebben az értelmezésben, mennyire izlandi a könyv. Erre Stefánsson rögtön kijelenti, hogy ha világirodalomról beszélünk, akkor elsősorban fordítókról beszélünk, ezért köszönetet mond és bemutatja a regény fordítóját, Patat Bencét. A különböző tájakról pedig elmesél egy vicces anekdotát, miszerint egyszer, amikor Hollandiában járt, egy 3-4 órás autóút után megkérdezték tőle holland ismerősei, hogy hogy tetszett neki a holland táj, mire ő azt felelte „Még várok rá". Magyarország felett repülve is ezt érezte, hogy hová lett a táj, majd elsüt egy poént: Talán ez megmagyarázza a választási eredményeket. Ami az izlandi tájat és természetet illeti, zordnak és kegyetlennek írja le: rengeteg éven keresztül pusztított minket, már megtanultak ugyan bánni vele, de még mindig nagy hatással van az életükre. Ő maga írás közben érzi ezt a leginkább. Ez persze nem jelenti azt, hogy jobbak lennénk más népeknél, teszi hozzá, csak ebben mások vagyunk. Más a kapcsolatunk a természettel.

Karafiáth viszont azt fűzi hozzá, hogy a regényben azért árnyaltabb ez a kapcsolat, mert ott a keflavíki emberek azt mondják, csak akkor lehet igazán szeretni Izlandot, ha időnként elhagyják azt. Kiderül, hogy ezzel a kijelentéssel bizony nem sokan értenek egyet az író hazájában. A hasonló állításokat, meg magát ezt a regényt még nem nagyon bocsátották meg neki a keflavíkiak, majd hozzáteszi, hogy ezért talán nem is mászkálna éjszaka az utcán, mert öt, hat sör után Izlandon eléggé el tudnak szabadulni az indulatok. Az izlandi kultúra mélységesen tiszteli a hazát, magában az izlandi otthon szóban – a google translate szerint heim, sajnos nem értettem, amit mondott, de logikusnak tűnik – azt a jelentést foglalja magában, hogy valaki ott marad, ahol van és nem megy sehová. Akárcsak itthon. Milyen messze fekszik egymástól Magyarföld és Izland, mégis milyen jól megértené egymást a két nép. A témához kapcsolódóan Stefánsson egy izlandi verset is elszaval, amit az ötlettől nem túl lelkes tolmácsnak kell rögtön fordítania. A lényeg talán az volt, hogy az izlandiak egyhelyben ülve is megtanultak már utazni. Ebben már sajnos nem hasonlítanak ránk, mi fejben sem utazunk. Ugye. Mindenhol jó, de legjobb otthon.

A regényben látszólag fontos szerepet játszanak a rejtett zenei utalások. Erre Karafiáth egy remek példát hoz, mikor az egyik szereplő szerelmes, úgy írja le választottját „Az egyik szeme Lennon, a másik McCartney". Újabb anekdota következik és megtudhatjuk, hogy mikor John Lennon elhunyt, Stefánsson vett magának egy gitárt mondván, ha újra összeáll a The Beatles, hiányozni fog egy gitáros, de aztán George Harrison is meghalt és vele együtt Stefánsson reménye is. Annyi volt a zenei pályafutásának. Azóta zenei utalásokban éli ki magát: nincs jobb annál, mint zenéket válogatni egy könyvbe. Barátai szerint egyenesen CD melléklettel együtt kéne kiadni a regényt. Én abszolút támogatom, a CD most úgyis újra divatban jött. Több technót az irodalomba!

Lassan elérkezünk az utolsó témához, a regényben megjelenített macsó tengerészek társadalmához. Azért furcsa ez, mert Izlandon szinte mintaszerű az egyenjogúság, hisz az elsők között lett női és konkrétan a világon előszőr nyíltan homoszexuális kormányfőjük (ez amúgy ugyanaz az ember). Stefánsson kifejti, hogy igazából nem is egy, hanem két dolgot vett észre, amikor gyerek volt. Egy, hogy az emberek meghalnak, kettő, hogy mindenről a férfiak döntenek, pedig nem okosabbak, mint a nők. A halált nem lehet megszünteti, de a nemek közötti egyenlőtlenség felszámolása szerencsére nem ilyen lehetetlen. Azzal, hogy az Istent férfiként interpretáljuk már megfosztjuk a nőket az egyenjogúságtól. Két dolgon kell változtatni, teszi hozzá, szét kell kürtölni, hogy Isten egy fekete nő, és a tíz apostol szintén. Itt sajnos félbeszakítják őket, hogy lejárt az idő, pedig Karafiáth még megkérdezte volna, hogy akkor most a magyar, vagy az izlandi lányok-e a legszebbek. Úgy tűnik kénytelen lesz mindenki ezt a rejtélyt maga megfejteni.