Van valamiféle hasonlóság az utóbbi időben (általam) olvasott skandináv szerzők tollából származó művekben. Kim Leine Kalakjában, Karl Ove Knausgard Halálában az apjukkal való rossz kapcsolat képezi a fő motívumot, ebben az olvasmányban pedig a főszereplő és az apja közötti feszült viszony ugyancsak rendkívül fontos elem. A halaknak nincs lábuk nem teljes egészében önéletrajzi írás, de megtalálhatók benne bizonyos darabjai.

A történet Izlandon zajlik, két helyszínen, két idősíkon, ami keretet biztosít a főszereplő, Ari családjának megismeréséhez. Egyrészt Keflavíkban, ahol a gyermek- és ifjúkora telt, másrészt Norðfjörðurban, ahol a nagyszülei éltek, ahonnan a családi történet eredeztethető. Keflavík az a kisváros, ami gyakorlatilag az Isten háta mögötti kifejezést abszolút megtestesíti. A városon túl már csak a végtelen tenger húzódik, ami évszázadokon keresztül az izlandi halászok és családjaik megélhetését biztosította. Kietlen vidék ez, lávamezőkkel, kemény időjárási viszonyokkal, ahol az év egyik felében a sötétség az úr, és nem sok szórakozási lehetőség adódik egy fiatal fiú számára. Ari nehezen illeszkedik be bármilyen társaságba, visszahúzódó természetű, sem iskolás korában, sem később, amikor már a helyi halfeldolgozó üzemben kezd dolgozni, nem találja könnyen a helyét. Óriási önbizalomhiánnyal küzd, ami kihat egész fiatalságára, és meghatározza az énképét is. Az apja szigorú ember, szintén zárkózott, és bár mindketten vágynak rá, mégsem képesek megnyílni egymás számára. Úgy élnek együtt, hogy nem sikerül megismerniük egymást, ami mindkettőjüknek fájó pont az életében.

A keflavíki események két idősíkra bomlanak, az egyik a jelenben játszódik, és Ari aktuális lélekállapotát, gondolatait, érzéseit írja le, amikor visszatér Izlandra két év dániai tartózkodás után, és megpróbálja felvenni a múlt fonalát. A házassága tönkrement egy buta ballépése következtében, a feleségét és a gyerekeit is nagyon hiányolja, és apja súlyos betegsége visszaszólítja hazájába.

A másik idősík az 1980-as év, amikor Ari első ízben lesz szerelmes, és ebben az időszakban ismerhetjük meg aprólékosabban az apjával való viszonyát is. Ez az év meghatározó több szempontból is, egy olyan történetszálat indít el ekkor, ami látszólag különálló mindentől, ami az ő életével kapcsolatos, mégis újra és újra felbukkan, és végül kiderül, hogy milyen fontos mondanivalót rejt Sigrún története.

A regény másik szálon futó krónikája a nagyszülők gyermekkorába nyúlik vissza, a megismerkedésüktől kezdve a negyedik gyermekük megszületéséig, a szerelmük kibontakozásától a házas élet nehézségein, buktatóin keresztül ismerhetjük meg őket. Margrét és Oddur története külön regény a regényben, teljesen más hangulatot áraszt. Az északi halászok életmódját szemlélteti egy kicsit közelebbről, azt a kőkemény életmódot, amely meghatározta az akkori emberek gondolkodásmódját, és behatárolta az életüket.

Jón Kalman Stefánsson jellemábrázoló tehetsége ezekben a fejezetekben mutatkozik meg talán jobban, bár korábban is érzékelhetjük, hisz annyira szépen írja le a kietlen izlandi tájat, hogy az mégis megtelik élettel, és ugyanilyen finom szépséggel mutatja be a szereplőket is, a különböző karaktereket minden emberi tulajdonságukkal, esendőségükkel együtt. Ebben a szépségben, a kitűnő karakterrajzokban és egy számunkra teljesen idegen világ, az izlandi kultúra megjelenítésében mutatkozik meg a könyv értéke.

Maradt azért némi hiányérzetem a végén, kíváncsi lettem volna még pár szereplő sorsára, nem minden kapcsolati szál volt kellőképpen kibontva, de ez nem sokat vesz el a könyv értékéből. Nagyon jó élmény volt olvasni, lélekmelengető a folyamatos téli borongós, hideg időjárás leírása ellenére is.