A halaknak nincs lábuk a hazatéréskor érzett fájdalom könyve: Ari egy apjától kapott csomag hatására visszatér Koppenhágából Izlandra, ahol felesége és gyerekei élnek, akiket két évvel korábban hirtelen felindulásból elhagyott.. A műben elmosódik a határ az emlékezést kiváltó hazaút története és a feltörő emlékek között – nehéz volna megmondani, van-e fő szál. Az út Keflavíkba, Ari gyerekkorának városába, mindössze egyetlen napot ölel fel, amelynek eseményei lineárisan haladnak előre, az emlékek azonban cikáznak, előre- és visszaugranak az évtizedekben, egészen a dédszülőkig.

E Nemzetközi Man Booker-díjra jelölt és remekül lefordított izlandi regény díszes, költői képekben gazdag nyelven mesél a szigetország gyönyörű, ám zord tájairól, elszigetelt, vidéki településeiről és egy család generációinak mindennapjairól.

A halaknak nincs lábuk a hazatéréskor érzett fájdalom könyve: Ari egy apjától kapott csomag hatására visszatér Koppenhágából Izlandra, ahol felesége és gyerekei élnek, akiket két évvel korábban hirtelen felindulásból elhagyott. A műben elmosódik a határ az emlékezést kiváltó hazaút története és a feltörő emlékek között – nehéz volna megmondani, van-e fő szál. Az út Keflavíkba, Ari gyerekkorának városába mindössze egyetlen napot ölel fel, amelynek eseményei lineárisan haladnak előre, az emlékek azonban cikáznak, előre- és visszaugranak az évtizedekben, egészen a dédszülőkig.

Térben és időben eligazodni a fejezetcímek segítenek. Megismerjük az egyes korszakokat, valamint az őket elválasztó szakadékokat: a halászok fénykorától kezdve az amerikai bázis „ötvenéves szomszédság”‑án (18.) át a „halászati kvóták nélküli tenger”-ig (12.). A kormányos Jonniból Jonni, a villámburgeres, az egykori helyi szépségkirálynőből, a Miss Izland verseny harmadik helyezettjéből taxisofőr, Siggából, a vagány lányból újságíró, majd szállodaigazgató lett. A generációk életmódja között ugyanakkor párhuzam is akad: a házasságok előbb vagy utóbb megromlanak.

A hosszabb, többsoros alcímek az őket követő szövegszakasz jelentős mondataiból kiemelt részletek, így két szempontból is jól összegzik a mű poétikáját. Egyrészt az előre utaló elbeszélői módszer az egész műre jellemző: először egy esemény tömör összefoglalását kapjuk, az elbeszélő ezután bogozza ki a szálakat, mondja el – akár többször is, más-más szereplő szemszögéből –, mi vezetett el odáig, aztán visszatér a kiindulóponthoz. Másrészt a regény motivikusan építkezik, szerkezetét a sok újra és újra visszatérő mondat adja (például: „Karja üvöltésként söpört végig a konyhaasztalon” [17.]; Ari dühkitörése, mielőtt elhagyja családját, vagy „az ökölbe szorított kéz”, amely Oddurnak, Ari nagyapjának volt a „szerelmes verse” [306.]).

A kronologikus és az anakróniákra, illetve kihagyásokra épülő elbeszélői mód együttes alkalmazása mellett figyelmet érdemel maga az elbeszélő is. Bár jórészt háttérben marad, a narrátor szereplője a könyvnek. Ari emlékei többnyire vele közös gyerek- és ifjúkori élmények: az amerikai rakományt szállító teherautók kifosztása, a halfeldolgozó üzemi munka vagy az elmulasztott lehetőség a táncolós bulin. Az elbeszélő egyszersmind mindentudó: beszámol Ari egész családjának történetéről, ismeri a szereplők gondolatait, s többször kölcsönzi hangját valamelyiküknek.

A regény gyenge pontja: tele van tűzdelve kifejezetten lapos elmélkedésekkel. Olyan sok van belőlük, a magyar szöveg pedig annyira gördülékeny, hogy azt gondolom, ez nem – akár tágabb, kulturális értelemben vett – fordítás kérdése. Az elbeszélt történetek rendre kiindulópontként szolgálnak az emberi élet – sokszor túlságosan közvetlenül feltett – nagy kérdéseihez. („Nem azért születtünk erre a sebzett, erőszakos és gyönyörű világra, hogy megpróbáljuk jobbá tenni, amennyire csak bírjuk?” [64.]) Minden rögtön példabeszéddé, allegóriává, általános érvényűvé válik. Jön egy új bekezdés: „De hát ilyen a világ...” (303.), „Így megy ez” (308.) – s kezdődik a bölcselet. Direktségük miatt még akkor is zavaróak ezek az eszmefuttatások, ha politikai tartalmuk éppenséggel rokonszenves. Például a patriarchátus vagy a kapitalista fogyasztói társadalom – ez esetben nem kimondottan bonyolult – kritikája („...odaadóan nyeljük az instant megoldásokat, a gyorsételt, a gyorsszexet, mindent, ami azonnali eredménnyel kecsegtet” [22.]).

Az izlandi vidék szociográfiájaként is olvasható epizódok a családi kávézásokról, a halászok versengéséről, valamint az egykori amerikai támaszpont előidézte, kultúrák közötti találkozások – mindez izgalmas irodalmi alapanyagnak bizonyul, ám a történeteket megelőző, megszakító és követő, gyakran túlburjánzó bölcselkedés (könnyekről, ölelésről, szépségről, halálról) ballasztként húzza le a művet.