Stefánsson regénye a legjobb példa arra, hogy napjainkban sem kötelező egy könyvnek oldalról oldalra izgalmasabbá váló akciódús jeleneteket szolgáltatnia ahhoz, hogy az olvasó megtalálja a műben a sokrétű, valós élettel és fikcióval keveredő élményeket.

Többgenerációnyi izlandi életet mutat be A halaknak nincs lábuk. Pontosan olyan kavargó, álomszerű és mégis rideg környezetbe bújtatva, ahogy azt az északi regényektől már megszokhattuk Per Petterson vagy Karl Ove Knausgard műveiben. Az alig lakott szigeten látszólag évtizedek óta nem történik semmi érdemleges, de az emberek lelkében sok minden, s ezt az író érzékeny tollal eleveníti meg.

A történések több helyszínen és idősíkon zajlanak, a tájékozódást a mindentudó elbeszélő jóslatszerű fejezetcímei segítik. A könyv főhőse, Ari visszatér szülőföldjére, Keflavíkba. Az ott töltött egy nap leforgása alatt ismerhetjük meg családja teljes történetét. A látogatás egyik célja, hogy végre feldolgozhassa kihűlt kapcsolatát apjával, és saját válásának kusza és megoldatlan kérdéseit.

A történet többi szálát a hozzá kapcsolódó kötelékek és  családi történetek adják, csakhogy Ari távolléte alatt minden megváltozott. A korábban bátor unokatestvérből kövérkés határőr lett, a gimnázium legszebb lányából taxisofőr, a bántalmazott diáklányból éles hangú újságírónő, a gyermekkori álmokból, a lázadás rockzenéjéből pedig felnőttkori magány és csalódottság.

A regény érzékelteti a fájdalmas nosztalgiát, amivel az ember visszatekint múltjára, különösen hogy évekre vett búcsút otthonától. Ari viszontagságos hazaútja akár jelképe is lehetne a modern embernek, aki ősei hagyományaival és a tőlük származó lelki örökséggel küzd, miközben egyensúlyozni próbál saját életének gondjai között. Ezt a jelenkori traumafeldolgozást  egészíti ki a visszatekintés a gyermekkorra, ahol állandó szereplő az elbeszélő arca mögé bújtatott régi barát meg az atyáskodó unokafivér. Arinak a szigeten szerzett tapasztalatai az első diákmunkáról vagy az első szerelemről éles látleletet adnak arról, mennyire nehéz dolog is felnőni – főként ha az ember egy kissé kilóg a sorból.

A családregény másik fontos szála a dédszülők sok évtizedes története. Oddur és Margrét fiatalon fellobbant szerelme egyben az örök boldogság és hosszú, gondtalan házasság ígéretét is hordozta. A valóságos hétköznapok azonban a remélt harmóniát hullámok verte, szürke szigetté fakították. A regény igen precízen rajzolja meg az introvertált, kemény apa és a szülés utáni depressziójából menekülni próbáló anya képét – és azt, hogy a hagyomány milyen szerepre kötelezi a férfit és a nőt, az ezzel járó erőszakkal együtt.

• Olvass bele!

A látszólagos eseménytelenség a regény menetében meg-megbomlik, hiszen a mindennapok hátterében a történelmi kontextus homályosan, de kivehető módon ábrázolja az életek és sorsok változását. A korábbi generációk kiúttalanságát öröklik a később felnövekvők is, azonban a dolgok kimondása és problémák megfogalmazása egyaránt nagyobb szabadsággal ruházza fel a nőket és férfiakat, vagyis megoldásként már nem feltétlenül kell a tenger habjaiba menekülni.

A fájdalmakkal és mindennapi szépséggel megrajzolt történetek nem adnak minden esetben feloldozást, s ettől annyira életszerű a regény. A viharos történelmi időszakokban magunkra ismerhetünk az emberi sorsokban. Éppen a lezáratlanság, az élet véletlenszerű fordulatai miatt válik a mű természetessé és őszintévé. Nem is kell feltétlenül egységes koncepciót keresni a könyvben, a kaleidoszkópszerű pillanatok elkísérik az olvasót, miközben az izlandi nép mindennapjai révén sajátos szociokulturális világba leshetünk be.

A könyv esszészerű közbeszúrásai olykor rendkívül pontosan fejezik ki a témához kapcsolódó érzelmeket, és elgondolkodtatják az olvasót, akadnak azonban olyan részek is, amelyek olykor megfosztják a regény szereplőit a plasztikusabb jellemrajztól. Minden gondolat rendkívül mély és lírai, az események résztvevőinek viselkedése mégsem annyira felszabadult, mint amilyennek a karaktere sugallná. (Ámbár lehet, hogy csak én vagyok túlzottan európai az izlandiakhoz képest.)

Mindezek ellenére A halaknak nincs lábuk kifinomult közegbe helyezett regény, teli  nagyon pontos jellemrajzokkal és gyönyörű megfogalmazásokkal. (Köszönet érte a fordító Patat Bencének.) „Nem lehet itt élni, minden ez ellen szól: a józan ész, a szél, a lávamező. Mégis évek, évszázadok óta itt élünk, makacsul, mint a láva, némán a történelemben, mint a moha, ami rátelepszik a kőre és talajjá változtatja, valakinek már rég ki kellett volna preparálnia bennünket, vagy legalább érdemrendet adományoznia nekünk, és könyvet írnia rólunk.” Stefánsson a szereplők lelkiállapotát és a környezetet olyan érzékeny párhuzamokkal állítja egymás mellé, amilyennel csak ritkán találkozhatunk.