A Virágok alapvetően különbözően bánik a valóságos történelmi idővel, mint a Kokoschka babája. Cruz első magyar könyvét annak idején némiképp elmarasztaltam, hogy a történelmet, a szereplői által megélt kort és országhatárokat átlépő tapasztalatokat felületesebben, könnyedebben kezeli, mint ahogyan ezt a kelet-európai olvasó ugyanezeknek a tapasztalatoknak a birtokában elvárhatná egy valójában a huszadik századi történelem súlypontjain játszódó regénytől. A Virágokat e tekintetben nemigen érheti kritika: egy-egy pontján betekintést nyerünk a Salazar-rezsim, a régi Portugália hétköznapjaiba, titkosszolgálatostul, besúgóstul, kihallgatásostul, kínzásostul, ártatlan áldozatosostul – és mindez nekünk is nagyon ismerős.

Bárcsak így válna valóra minden recenzensi kívánságom, mint ezúttal történt: nem egészen másfél éve ugyanezeken a hasábokon azzal fejeztem be Afonso Cruz az Európai Unió Díjával még 2012-ben jutalmazott regényéről, a Kokoschka babájáról szóló ismertetésemet (A fikció az ember legjobb barátja, ÉS, 2015/9.), hogy igen kívánatos volna, ha Afonso Cruz újabb könyvei is napvilágot látnának magyarul. Igazából persze nem tudom, jó lenne-e, ha minden kritikus minden kívánsága mindenkor teljesülne (azt hiszem, nem), de annyi tény, hogy hivatásos könyvolvasóként tett kasszandrai óhajaim közül (Jonathan Franzen mellett) a Cruzra vonatkozóak teltek be eddig a legfényesebben: az idei könyvfesztivál napjaiban, a Typotex időközben áramvonalasabbá vált, megszépült, puha kötéses világirodalom-sorozatának jóvoltából napvilágot látott Afonso Cruz második regénye is magyarul, a Virágok. A portugál író az előző alkalomhoz hasonlóan most is Bense Mónika remek, hajlékony fordításában lép elénk.

Mindennek ugyanakkor felesleges lenne a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Sokkal árulkodóbb a következő adatsor. Az 1971-ben született, igen sokoldalú és kreatív Cruz (az írás mellett könnyűzenével és képzőművészettel, ezen belül könyvillusztrációval is intenzíven, professzionális módon foglalkozik) szülőhazájában 2008-ban jelentette meg első könyvét. A 2010-ben publikált Kokoschka babája a sorban a negyedik volt, a mostani könyv pedig már a tizenkilencedik, de még többet mond az egész pálya ritmusáról, a magyar viszonyokkal nem összehasonlítható jellegéről, hogy a Portugáliában eredetileg 2015-ben közreadott regény óta Afonso Cruz önálló köteteinek száma további hat tétellel növekedett. (És lehetséges, hogy többről csak azért nem tudunk, mert az íróról szóló portugál Wikipédia-oldal szerkesztői február óta nem módosították az ott olvasható adatokat.) A sokoldalúság és a kreativitás mellé az ő esetében a termékenység, a szöveg, az írás nagyon jellegzetes áradása is oda tartozik, és paradox módon ennek természetéről az a portugálul nem tudó olvasó is plasztikus benyomásokat szerezhet, aki csupán a két magyarul hozzáférhető könyvet olvassa el, mint például én.

A Virágok alaptörténete banálisan egyszerű. A kicsiny, néha rövidtörténetszerű, néha három-négy oldalas novelladarabokból álló regényszöveg egyes szám első személyű elbeszélője, a negyvenes éveiben járó kulturális újságíró a lépcsőházban összeismerkedik, majd közelebbi barátságba keveredik a házban lakó öregemberrel, Ulme úrral. Miközben az elbeszélő főhősnek nem tudjuk meg a nevét (fürdőszobai látomásaiban Kevinnek szólítják őt, a tükör előtt képzeletbeli beszélgetéseket folytat a kor kisebb-nagyobb hírességeivel, focistákkal, énekesekkel, tudósokkal, alighanem ugyanúgy, ahogy igazi munkájában, újságriportjaiban teszi; de a regény elbeszélő részeiben egyszer sem hívják a nevén, még a párbeszédes fejezetekben sem), rengeteg apróság kiderül róla is, és még több erről a bizonyos Ulme úrról. Ulme úrnak, aki valójában nem olyan öreg, mint amilyennek látszik, a születési dátumára is pontosan fény derül egy alkalommal, épp aznap született, 1944. július 31-én, amikor Saint-Exupéry egy légi bevetésen nyomtalanul szem elől tűnt, van azonban egy ennél is érdekesebb és rejtélyesebb tulajdonsága, mégpedig az, hogy néhány hónappal korábbi ütőértágulat-műtéte következtében elvesztette összes emlékét. Nem a tudását, a dolgokra, a világra vonatkozó ismereteit (a regény legjobb részleteiben Manel Ulme valóságos agent provocateur, akinek mindig van egy frappáns, a többieknek ellentmondó megjegyzése a színekről, a növényekről, a filozófiáról, megannyi más, az élethez hozzátartozó dologról), hanem az önmagára vonatkozó, önmaga múltját illető személyes emlékezetét.

„Kevin” előtt tehát adott a feladat, fel kell tárnia Ulme úr történetét, rekonstruálni ezt a neki is vadonatúj, de váratlanul elillant életet, visszatérni az öreg eredetéhez, felkeresni, szóra bírni gyermek- és ifjúkorának tanúit, megfejteni a múltban valahol elbújtatott rejtélyt. Öreg barátján akar segíteni, visszaadni neki a teljes életét, emberbaráti megfontolásból, rokonszenvből, jóindulatból, nem pedig a fiatalabb ember szenvedelmes igazságkereséséből, ám mialatt meglehetősen gyenge lábakon álló munkáját végzi (Ulme úr régi életének legfontosabb tanúi eleinte sorra visszautasítják), saját körülményei is alaposan megváltoznak: elhidegül feleségétől, Cla­risse-tól, megromlik viszonya a kislányával, Beatrizzsal, kapcsolatai, menekülési kísérletei sorra kudarcba fulladnak. Minél inkább birtokába jut Ulme úr múltjának, annál inkább veszíti el saját jelenét.

Talán az eddigiekből is kiderül, hogy a Kokoschka babája három különálló ágon bonyolódó, experimentális szüzséjével összevetve a Virágok letisztultabb, klasszikusabb vonalvezetésű próza, amelynek e nagy különbség ellenére alapja ugyanúgy a történetbe, a mesélésbe kevert, íróilag felfedett és megoldott reflexió, mint ahogy ez a Kokoschka babája esetében is volt. A magyar olvasó számára szimbolikusnak tűnhet, hogy egy rövid epizód erejéig a Virágok lapjain is feltűnik Isaac Dresner, a Kokoschka babája egyik főszereplője – egyáltalán nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Dresner olyan figura, aki végigvonul, fel-felbukkan Cruz életművének más darabjaiban is. Két könyve alapján Afonso Cruznak feltétlenül ez a legnagyobb erénye: képes az általa kiválasztott világ jelenségeit, legyenek banálisak, rendhagyóak, aprók vagy hatalmasak, reflexiókon, gondolatfutamokon, felismeréseken keresztül, rövid, kerek történetekbe ágyazva megközelíteni és végigmesélni.

A Virágok semmiképpen sem filozófiai irodalmi mű, ám kétségtelenül benne van valami, ami kicsi, különálló részeit nagyvonalúan átfogja, kifejti, és amit akár filozofikusnak is tekinthetünk. „Hatoljunk beljebb a sűrűbe”, ismételgeti rendre, számtalan szituáció­ban a Keresztes Szent Jánostól kölcsönvett mondatot Ulme úr, és a regényt vezérelő nagy gondolat is valahol ekörül van: a tudás, a nem tudás, a pontos ismeret, a hamis vélekedés, a rosszul tudás, a félreértés, a megismerés problematikája körül. A két főhős egymással szemben tükörképszerűen felállított haladványa, vagyishogy Ulme úr egyre inkább visszajut saját múltjába, „Kevin” pedig egyre távolodik a maga számára megálmodott jövőtől, egyaránt a pontosan tudásnak és a teljes félreértésnek a regényben sok szinten érvényesülő dinamikájára van felépítve.

Szorosan ide tartozik, bár külön bekezdésbe veszem, hogy a Virágok alapvetően különbözően bánik a valóságos történelmi idővel, mint a Kokoschka babája. Cruz első magyar könyvét annak idején némiképp elmarasztaltam, hogy a történelmet, a szereplői által megélt kort és országhatárokat átlépő tapasztalatokat felületesebben, könnyedebben kezeli, mint ahogyan ezt a kelet-európai olvasó ugyanezeknek a tapasztalatoknak a birtokában elvárhatná egy valójában a huszadik századi történelem súlypontjain játszódó regénytől. A Virágokat e tekintetben nemigen érheti kritika: egy-egy pontján betekintést nyerünk a Salazar-rezsim, a régi Portugália hétköznapjai­ba, titkosszolgálatostul, besúgóstul, kihallgatásostul, kínzásostul, ártatlan áldozatosostul – és mindez nekünk is nagyon ismerős.

Ismerős, igen, ez a kulcsszó Afonso Cruz két regénye után. Erudíció és lendület, okosság és mesélőkedv, észjárás és forma korszerű, vonzó, összetéveszthetetlen ötvözete mind a két könyv. A Kokoschka babája talán rendhagyóbb, az olvasó közreműködésére inkább számító, a Virágok mindenképpen a simulékonyabb, könnyebb változat. Egészen biztos (hogy a regény kontextusához illőt mondjak), az elsőről alkotott pozitív előítéletem segített közelebb a másodikhoz. De alig várom a harmadikat.