Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Bense Mónika
Megjelenés: 2017
Oldalszám: 252 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2799-39-1
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 2175 Ft

KOSÁRBA
Virágok

VIRÁGOKBÓL SZŐTT SZAVAK

http://kulter.hu/
2017-5-18

A szerző korábbi könyve, a 2010-es Kokoschka babája (amely magyarul 2014-ben jelent meg) 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A hazájában akkor már elismert grafikus és zenész ezzel az alkotásával került a nemzetközi figyelem középpontjába. A Virágok című regénye nem jobb vagy rosszabb ennél, hanem teljesen más: sokkal inkább közelít a hagyományosabbnak számító narrációs technikához és koherensebb a tér-idő perspektívája, a motívumvilága pedig talán tudatosabb, elmélyültebb.

Ha megnézzük az eredeti, portugál kiadás borítóját, amiből kétfélét is találtam, akkor úgy tűnik, az első kulcsot már meg is adta Afonso Cruz saját regényéhez – hasonlóan, mint Esterházy Péter az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változathoz. A virágszimbolika ugyanis nagyon hangsúlyos szerepet kap a műben, annak ellenére, hogy nevesítve csak a tulipán szerepel a szövegben, az összes többi alkalommal a virággal mint gyűjtőnévvel találkozhatunk. A borítón egyértelműen kivehető a szegfű, ami az 1974. április 25-i békés forradalomra (vagy inkább katonai puccsra) utalhat – az vetett véget az évtizedekig tartó diktatúrának Portugáliában. A könyvet olvasva a cím újabb jelentéssel bővül, miután belépnek a Flores-lányok a regénybe. Tehát értelmezhetjük ezt a regényt a szépségesen szép nővérek történetének leírásaként is. Keresztneveik beszélő virágnevek: Dália, Violeta és Margarida, akik bár testvérek, mégis egymástól különböző karakterrel rendelkeznek és összehasonlíthatatlanul más sors jutott nekik osztályrészül. Ez a három női-asszonyi történet egymás ellenpontja és kiegészítője, miközben a többi női szereplő ugyancsak reflektál rájuk.

A leghangsúlyosabb szólam Margarida Floresé (a margaréta szintén felismerhető a borítón), aki a virágszimbolikának megfelelően ártatlan, finom, tiszta, érzékeny, az igazáért minden körülmények között kiálló fado énekesnő, aki ugyan vértanúságot nem szenved a salazari diktatúra alatt, de születendő gyermekét a bántalmazások miatt elveszíti a börtönben. A regény sokkal inkább az ő személye köré szerveződik, mint azt első olvasatra hinnénk, hiszen Ulme úrral ellentétben ő mindenre emlékszik, a regény zárásában pedig Margarida gesztusa az igazi megoldás arra, amit a két férfi keres. A valamikori fado énekesnő egy olyan virágnak definiálja magát, amely temetőben terem, hosszú-hosszú monológjai az őrület és a józan ész határán táncolnak. „Végigfut az évszázadokon egy ér, mely mítoszt teremt belőlünk. Úgy őrzöm magamban ezt a betegséget, mint egy terhességet, a reményt, hogy a szerelem majd ki fog hantolni, megment a halálból és megnyitja a földet, melynek gyomrából egy új, teljes életet hoz magával.” (185.)

A portugál kiadás borítóján felfedezhetjük a nárciszt is, aminek viszont már a narrátor-főszereplőhöz valamint Ulme úrhoz van köze, lévén mindketten kifejezetten nárcisztikusak. Az elbeszélő egy újságíró, aki észre se veszi a szomszédjait, nemhogy azt, hogy a felesége megcsalta két éven keresztül, és a mindennapok kényelmes rutinjában darabokra hullott a házassága. Nárcizmusának megfelelően képtelen bárki iránt empátiát érezni, nem látja a körülötte lévőket, ahogy a regény elején Ulme urat se, nem is érdeklik az emberek, pusztán csak az, hogy belőle milyen érzést váltanak ki. Ezt támasztja alá és erősíti a regényben visszatérő tükörmotívum is. „A tükör előtt mindig önmagam vagyok. Az üvegfelület kínálta tükörképemtől távol csupán pótszer lehetek, önmagam gyenge utánzata. A tükör előtt viszont alakok, mit alakok?, személyiségek egész sora jelenik meg valóságuk teljes tudatában, amire amúgy csak a képzelet képes.” (22.) Kevin a tükörben lehet világhírű focista, zseniális táncos, a tudományos elméleteket keresztülhúzó fizikus, vagy bármi, épp az, akivel talán a következő interjúját fogja készíteni. Nárcizmusa azért a viszonylag egészséges kereteken belül mozog, hiszen az arrogancia vagy a teljes gátlástalanság nem jellemző rá, illetve képes az önzetlen segítségnyújtásra. Az apja halála után ébred rá, hogy elvesztette azt a képességét, amivel rá tudott csodálkozni a világra, ahogy a szerelmesek, miközben ő az, aki a saját egóján egyszerűen nem lát túl, pedig még öreg szomszédja is figyelmezteti erre.

A narrátor eleinte inkább csak egy érdekes esetet lát Manel Ulméban, aki egy műtét után elveszítette az emlékeit, utánajár a törlődött éveknek, pontosabban életnek, a keresés, a nyomozás billenti egyre tovább és tovább a regény cselekményét. Szinte mozaikkockánként épül így fel nemcsak az öregúr múltja, hanem ugyanezzel a szerkesztésmóddal dolgozik az író lényegében az összes többi szereplő – így a narrátor – esetében is.

Már a regény elején felvetődik az a probléma, amit a későbbiekben végül meg is old Afonso Cruz: „A kezembe vettem apa egyik játékát, egy kis bádogautót, amely az íróasztalomat díszítette, és megpróbáltam elképzelni, ahogy eljátszik vele. […] A kis piros bádogautó sofőrje rá van festve szemből a szélvédőre, kalapot visel, és oldalról nézve profilból látjuk. És persze van olyan pillanat, amikor ha Kavalier- vagy izometrikus perspektívából vetünk rá egy pillantást, akkor mintha két sofőr lenne, az egyik a szélvédőn, ezt szemből látjuk, és ugyanez a figura a kocsiajtón profilból is. Örülnék, ha ilyen lenne az élet, és egyszerre több nézőponttal ajándékozna meg minket. Ugyanabban a mondatban egyszerre lehetnénk gyerekek és felnőttek. Egyszerre lehetnénk romlottak és erkölcsösek egyazon mozdulatban…” (32.)

Ulme úr pedig igazán annyiféle, ahányan visszaemlékeznek rá: „Kérdezze azokat, akik nem szerették, és egy szörnyeteget fog találni; aztán kérdezze azt, aki imádta őt, és egy szentre lel. Meg fogja érteni, hogy Ulme rossz volt, szép volt, szörnyű volt, isteni volt, hazudós volt, vérbeli boxeur volt, gyáva volt.” (117.) Az elbeszélő hiába kérdezi a volt szolgálót, a legjobb barátot, a sógornőt, a falu papját, hovatovább a volt feleséget, Margaridát, mindenki más és más – olykor egymásnak élesen ellentmondó – képet fest a betegsége miatt egyre jobban leépülő öregúrról. Figyelemre méltó viszont, hogy a narrátor egyáltalán nem ítélkezik Ulme úr felett, és Margarida megnyilatkozásai is érzelemmentesek, szinte már közönyösen leíróak. „Elvesztettem a gyereket, akit a méhemben hordtam, elsírtam érte minden könnyemet. Nem tudom, gonoszságból vagy emberségből tette, sokszor összegabalyodik ez a két dolog, de Manel nem segített rajtam. Ha ez eszembe jut, komor, groteszk jelenetet látok magam előtt, melyben én szerettem őt, Manel pedig csak bántott. Egy nappal vagy héttel azután, hogy kijöttem a börtönből, Manel leszállt rólam, és csak annyit mondott, hogy soha többé nem akar látni, mire én elsírtam magam, és megkérdeztem, miért, végigfolytak a könnyeim az arcomon, de ő csak annyit felelt: mert vastag a bokád.” (189.)

Itt nem pusztán az emlékezés viszonylagossága vetődik fel problémaként, hanem az emlékezők hitelessége is megkérdőjeleződhet: mennyire lehetünk objektívek bárminek vagy bárkinek a megítélésével kapcsolatban? Hiszen ha szeretünk valamit vagy valakit, akkor arról pozitívan nyilatkozunk, ha viszont nem, akkor pont ellenkezőleg. Violeta Flores például csak a rosszra emlékszik Ulme úrral kapcsolatban, hogy szélhámos, hazug, csaló volt, sőt egészen egyszerűen gonosz. Ugyanez a probléma pedig elmondható egy korszakról is: lehet, hogy valaki jól élt a salazari diktatúra idején, miközben mások a legnagyobb nyomorban tengődtek vagy a börtönben sínylődtek. Akkor kinek lehet igaza, ha létezik abszolút igazság egyáltalán? Itt párhuzamot szeretnék vonni Nádas Péter Találkozás című drámájával – a diktatórikus rendszerekből elvégre nekünk is kijutott bőven, nemcsak a portugáloknak. Ami Margaridának – ahogy Máriának a Találkozásból – személyes emlék, élmény, az az elbeszélőnek illetve Nádasnál a Fiatalembernek valaki más története. Afonso Cruz ezzel egy generációs problémára is rátapint: mi lehet az összekötő kapocs, ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről, azok között, akik még éltek egy diktatúrában és azok között, akik már nem, akiknek már „csak” történelem? Lehetséges-e múzeumokkal, filmekkel, könyvekkel hidat építeni a generációk között? S vajon tanulunk-e a múlt rossz döntéseiből, vagy az új generáció tagjai személyes tapasztalatok, emlékek híján ugyanazokat a hibákat követhetik el, mint elődeik?

A narrátor fel is veti a kérdést, hogy lehet-e egyáltalán emlékek nélkül élni? De ha az ember el is veszíti életének egy darabját – ahogy Ulme úr esetében, ha törlődnek az érzelmi emlékei, akkor vajon a személyisége is megváltozik, vagy ugyanaz marad? Afonso Cruz regénye azt sugallja, hogy élni bizony lehet, sőt nagyon is jól, a boldogság a jelen virága, illetve a virágoknak sincs múltja, sem emlékei, kizárólag jelene. Ulme úr személyisége pedig nem változik: az értelmetlen emberi szenvedésről gyűjtött újságcikkeket a műtét előtt és után is, ez pedig a könyv újabb dimenziójába vezet el bennünket. Számottevően sok bibliai utalást találunk a Virágokban: az egyik mottó, ami véleményem szerint az egész regény kulcsmondata is lehetne, Keresztes Szent Jánostól származik, Lót feleségének, Jóbnak vagy Ábrahámnak a történetét párhuzamként használja, és még sorolhatnám.

A zsidó hagyományokból pedig megjelenik a gólem alakja, és itt szoros kapcsolatot fedezhetünk fel az író korábbi művével, hiszen Ulme úr a Kokoschka babájában megismert Isaac Dresnertől hall az agyagfigura legendájáról. „Egy koromsötét szobor, melyet Ulme úr életre akart kelteni, azt akarta, hogy járjon a világban, és szégyenítse meg az Istent ez a kilenc-tíz méteres gonoszság, (…) Egy újságokból kivágott, az ember legsötétebb tereiből, patkánybűzt árasztó sötét lyukakból összeeszkábált élet.” (218.) Ha pedig erről az oldalról vizsgáljuk a Virágokat, akkor ez a regény az Isten nélküli létről szól, vagy ha mégis lenne, akkor teljes mértékig közömbös az emberek szenvedése iránt. Ez a közöny már Maragrida egyik korábbi monológjában is megfogalmazódik (190–191.). A koromfekete gólem kapcsán visszatér a tükör motívum is: „Ettől félt az egész falu, a tükörtől, melyben meglátták saját, rosszra való hajlandóságukat, babonás félelmüket attól, hogy észrevegyék azt a világot, amelyről tudjuk, hogy pusztulni hagyjuk. Vagy még inkább attól estek pánikba, hogy Isten végre közbe is avatkozhatna…” (217.) Az isteni csoda végül elmarad, a gólem természetesen nem kel életre, hiába vezet hozzá az Ulme úr nyakában lógó titokzatos kulcs, hiszen az emberi szenvedésre nem megoldás kell, hanem irgalom. Mindennek ellenére Afonso Cruz regénye végül egyáltalán nem marad komor vagy kiábrándult, hiszen Margarida Flores utolsó gesztusával az író gyönyörűen foglalja keretbe és zárja le a történetet.

Vass Edit

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK