Remélem, a címben foglalt állítás miatt nem fognak megkövezni: leszögezem, hogy ebben az esetben nem a vallásról lesz szó. Inkább a tudományról és a művészetről és Schiller Róbertről.

KUNST- UND WUNDERKAMMER

– a barokk idején főleg főurak állítottak össze olyan gyűjteményeket, melyeket nem tekinthetünk a mai értelemben múzeumnak: látszólag(!) rendszerezetlenül kerültek egymás mellé az ilyen helyeken a világ legfurcsább dolgai, a teknőspáncél jól megvolt a mára már ismeretlen célú szerkezet mellett, a plafonról lógó kitömött krokodil alatt, a formalinban ázó preparátumok és a festménye, szobrok között. Varázslatos valóság termett egy-egy ilyen Wunderkammer mélyén, ahol még nem vált el egymástól a tudomány és a művészet. Első pillantásra ilyesfajta hely lenyomatának tűnik Schiller Róbert könyve. Nem csak a sokszínűség, de a szerteágazó ismeretek összegyűjtése okán is.

Schiller Róbert fizikai kémikus, az MTA Energiatudományi Kutatóközpont professor emeritusa. Fő kutatási területe a sugárzások kémiai hatásaival és a transzportfolyamatok elméletével áll kapcsolatban… olyan ember, aki nyugodtan megtehetné, hogy a saját tudományos szakterületén belül tölti az életét, s ha pillant is másfelé, akkor sem köti azt a közönség orrára. De szerencsére nem ilyen, nem véletlen, hogy 2012-ben elnyerte az év ismeretterjesztő tudósa címet.

Volt idő, amikor a tudomány nem nagyon lehetett más, mint „a teológia szolgálóleánya”, s ha a jelenből pillantunk a múlt felé, nem nagyon csodálkozhatunk azon, hogy a természettudomány – ilyen előzmények után – a tudományosság kritériumainak meghatározása mellett igyekezett elhatárolódni a művészetektől, vagy akár a bölcsészettől. Persze, a humán-szektor sem tétlenkedett, ha a természettudományt kellett eltartott kisujjal lefitymálni… Ilyen szempontból az egész folyamat olyan, mint egy válással végződő házasság. Talán mostanában jött el az ideje annak, hogy az egykor összetartozó, később pedig egymást gyűlölő felek a kölcsönös tisztelet útjára lépve kíváncsiságot ébresszenek egymásban… és párbeszédbe kezdjenek. Erről szól a Typotex Kiadó által megrendezett Dialógusok-sorozat, melynek estjeiről eddig is tudósítottunk:

És erről szól az A kételkedés gyönyörűsége című könyv is. A különbség talán csak annyi, hogy míg a színpadon két emberre van szükség a dialógushoz, addig itt, ezt Schiller Róbert egyedül megvalósítja. Sajátos, természettudományos szemléletét nem félretéve – és nem háttérbe szorítva – reflektál a világ jelenségeire. Szóba kerül a tudománytörténet, az irodalom, a képzőművészet, s ha úgy alakul vitriolos kritikában rántja le a leplet azokról, akik irodalmi szemfényvesztéshez próbálják felhasználni a kémiát.

Nem gondolnám, hogy akad olyan hétköznapi olvasó, aki egyenes vonalú egyenletes mozgássalhaladna végig a könyvbe gyűjtött írásokon. A tartalomjegyzék vonzó és szellemes címei kalandozásra, csapongásra csábítanak. S mert az írások szinte mindegyik egy ültő helyben fogyasztható, ezért aztán semmi akadálya nincs annak, hogy saját utakon bolyongjunk. A fentebb már említett vitriolos írás (104. oldal) – a benne emlegetett szuperkritikus víz miatt – szinte kiköveteli, hogy egy nagy ugrással a 298. oldalra lépjünk, ahol A szuperkritikus vízről címmel találhatunk egy nagyobbacska írást. Hogy innen aztán kinek hová vezet az útja – követ-e valamiféle asszociációs láncot, vagy egyszerűen kíváncsi – az már tényleg ízlés dolga. De ki menne el olyan címek mellett, mint

– AZ INGA ÉS A VERS,
– TERMODINAMIKA A SZÍNHÁZBAN,
– RÖNTGENKÉP ÉS SZERELEM,
– TESTET ARANYOZNI,
– METAFORÁK CSEREBOMLÁSA
– …?

Schiller Róbert könyve tényleg a gyönyörűség forrása, s az, hogy beiktatott egy „Könyvekről” című fejezetet, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a könyvben történő csapongása után nekilátunk, hogy az antikváriumokban kezdjünk kutatni olyan könyvek után, melyekhez kedvet – sőt: étvágyat – csinált Schiller Róbert.

A tudással való bíbelődés egy végtelen utazás, és A kételkedés gyönyörűsége ennek az utazásnak egy egészen kitűnő állomása lehet.