Schiller Róbert fizikai kémikus kötete, amely a szerző 2003-tól 2017-ig tartó tudományos ismeretterjesztő tevékenységének nagy gonddal válogatott, rendkívüli jól strukturált és gazdagon illusztrált keresztmetszetét adja, kasztáliai derűvel és ünnepélyes komolysággal tölti el az olvasót. A könyv világát az a meggyőződés alapozza meg, hogy a történeti időben létező ember kulturális tevékenysége egyetlen összefüggésnek tekinthető, melyben a természettudományos és művészi megismerésmód pályái párhuzamosan és egymást befolyásolva haladnak.

Hermann Hesse Nobel-díjas nagyregényében, az Üveggyöngyjátékban egy nevelődési tartomány, Kasztália elvonultan élő tudós és művész polgárai, miközben élethossziglan mélyülnek el választott szakterületük megismerésében és művelésében, évről évre megülik világképük és életvitelük szimbólumának, az üveggyöngyjátéknak ünnepét. E meditációval kísért, sakk- és orgonajátékhoz hasonló tevékenység az emberi szellem legkülönfélébb kultúrkincsei között teremtett összefüggések megjelenítéséből alkotja és mutatja meg önmagát. Schiller Róbert fizikai kémikus kötete, amely a szerző 2003-tól 2017-ig tartó tudományos ismeretterjesztő tevékenységének nagy gonddal válogatott, rendkívül jól strukturált és gazdagon illusztrált keresztmetszetét adja, kasztáliai derűvel és ünnepélyes komolysággal tölti el az olvasót.

A könyv világát az a meggyőződés alapozza meg, hogy a történeti időben létező ember kulturális tevékenysége egyetlen összefüggésnek tekinthető, melyben a természettudományos és művészi megismerésmód pályái párhuzamosan és egymást befolyásolva haladnak. A párhuzamosokat példázzák főleg a Között és a Vers, kép, szobor alfejezetek szövegei, melyek (miközben olyasmikről mesélnek, hogy miért látta a homéroszi görögség borszínűnek a tengert, hogy miért tekintett Goethe és Novalis súlyos averzióval a newtoni világképre, hogyan érzékenyítenek kortárs grafikusok alkotásai atomok és űr korrelációjának észlelésére, hogy a filozófiával is foglalkozó fizikus, Ludwig Boltzmann előadásai, amelyeket az ifjú Kosztolányi a bécsi egyetemen nagy lelkesedéssel látogatott, miképpen inspirálták a költőt a valószínűségek játékának nyelvi megalkotására stb.), arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egy-egy kultúrtörténeti korszak szinkron metszete a hatástörténetben rokon problémákra vonatkozó kérdésfelvetéseket és válaszkísérleteket tartalmaz. A Könyvekről, Emberekről recenziói, pályaképei viszont arra világítanak rá, hogy a természettudományos, filozófiai és művészi gondolkodásmód alapvető stratégiái (például a prediktív elméletalkotás, a megismerés mikéntjének való előtérbe kerülése, a tárgyválasztás lehatárolása, a vizsgáló és a vizsgált kölcsönhatásai, a jelenségek beágyazottságukból adódó bonyolultságának önkritikus reflektálása stb.) közös szellemi attitűdből fakadnak. Amint ezt a Metaforák cserebomlása című szöveg káprázatos gondolatmenetének egyik futama hangsúlyozza: „Annyi csak a célunk, hogy néhány példán megmutassuk a metaforák páratlan erejét a természettudományokban, tehát nagyon is racionálisnak tekintett eszmék körében. Meg hogy nyomon kövessük néhány metafora vándorlását a reáliák és a humaniórák között. Amiből végső soron annak is következnie kellene, hogy ez a kettéosztás aligha áll erős lábon. Már csak azért sem, mert a természettudományokat is ember csinálja embernek.” (238–239.)

A könyv vége című zárófejezetben pedig interjúkból és személyesebb hangú írásokból felvillan egy alkotó szellem portréja, szuggesztív erővel emlékeztetve minket az európaiságnak arra az ideálképére, mely az embert olyan szellemi lénynek tekintette, aki fegyelmezetten és kreatívan munkálkodva önmagán, újra és újra felülmúlja saját határait, hogy ezáltal kiteljesítse szabadságát. Így értelmeződik át a gyönyörködve olvasó befogadásában A szó elszáll című (egyébként a Herczeg János és Vekerdi László rádiós beszélgetéseit méltató) írásnak egyik bekezdése önleírássá: egy „nagyon képzett, az emberi műveltség fejlődését egységben látó és láttató szellem könnyed (...) erőfeszítésének lehetünk tanúi”. (160.)

Hesse nagyregényének főszereplője pályafutása végén felismeri, hogy felelősséggel tartozik a világért, és elhagyja Kasztáliát, hogy egy problémás kamasz tanára legyen. A kételkedés gyönyörűségének szerzője több, mint fél évszázada tanít egyetemen és/vagy ismeretterjesztő előadásokon és írásokban. Figyeljünk rá, mert lehet, hogy az utolsó Magister Ludi játszik nekünk!