A Kaukázusból nézve a Keleti-Kárpátok is a távoli Európa. Ott is ugyanúgy van „hegyi idő”, ami inkább állandóságot, ciklikusságot jelent. A hegyi falvak szegények, de jobban őrzik az archetípusokat, és nincsenek úgy kitéve a történelmi katasztrófáknak, mint a jól megközelíthető, termékeny síkságok lakói. De a XX. században már ők is ki vannak szolgáltatva a pusztító erőknek. Abgarjan regénye az örmény népirtás századik évfordulójára jelent meg.

Leginkább a transzkulturalitás fogalmával lehetne megközelíteni a szerző összetett identitását. Moszkvában élő orosz íróként kapott Jasznaja Poljana-díjat e regényéért (ez olyan íróknak jár, akik „az emberszeretet, az irgalom és az erkölcsösség ideáljait hordozzák magukban”), de a mű nem csak a téma és az ábrázolt világ szintjén kötődik Örményország északkeleti régiójához, hanem olyan, mintha az örmény kulturális identitást fogalmazná meg – oroszul (egyik kritikusa szerint „orosz szavakkal ír örményül”). Nehéz lenne elhelyezni a művet a kortárs orosz irodalomban, ugyanakkor jól felismerhető a keleti meseszövés és az olyan kései örmény klasszikusok hatása, mint Hrant Matevoszjan, aki nagy élvezettel írta le a falusi életet, és a szovjet korszakban is hangsúlyozta, hogy ragaszkodni kell a történelmi hagyományokhoz.

Abgarjan a gyermekirodalomtól jutott el a regényig, és sok mindent megőrzött a korábbi eszköztárból. Ilyen a stabil, tradicionális értékrend, az archetípusok érzékletes megjelenítése, a mágikus elemek felvonultatása (egy példa: a múltba és a jövőbe látó cigányasszony elviszi a főszereplő halott nővérének gyűrűjét, de a regény vége felé előkerül, jelezve, hogy a sorsa jobbra fordul). Az elbeszélő is nagyrészt ugyanabban a hiedelemvilágban él, mint Maran lakói, bár nagyobb rálátása van a külvilágra. Egy emlékezetes jelenetben az egyik mellékszereplő éhínség idején, éjszaka az égbe emelkedő kék oszlopokat, távozó lelkeket lát – mindig annyit, ahányan aznap meghaltak. A cím örmény népmesére utal. A három alma tagolja három fejezetre a regényt. Egy-egy almát kap, aki látta, aki mesélte és aki hallgatta, ettől pedig igen bensőségessé válik az irodalmi kommunikáció.

De nem gyerekeknek való mesevilágot teremt így a szerző, a mű az örmények tragikus történelmi tapasztalatait fejezi ki, mert amit átéltek a népirtástól a hegyi-karabahi háborúig, az ezt a zárt világot is a pusztulás szélére sodorta. A regény azzal indul, hogy halni készül az egyik szereplő, aztán a visszaemlékezésekből megismerjük egy többgenerációs családregény főszereplőit, és mire visszatérünk Anatolija történetéhez, megtudjuk, hogy nem a halál, hanem az élet jele az, ami úgy kétségbe ejtette. A regény után még olvashatunk a kötetben négy elbeszélést, amelyek meggyőznek arról, hogy Abgarjan másképp is meg tudja közelíteni ezt a világot, más tájakról is tud írni. Érdemes lenne újabb műveket is fordítani tőle, különös tekintettel a Tovább élni című kötetre, amelyben a hegyi-karabahi háború utóhatásairól szóló történeteket olvashatunk.