A Typotex Kiadó idén is magasra tette a mércét irodalmi szempontból: Narine Abdarjan művét helyezte az igényes olvasók elé, Égből hulló három alma címmel.

Szevojac Anatolija 58 éves, hallatlanul magas kort ért meg testvérei közül, amikor egy napon arra ébredt, hogy csillapíthatatlanul vérzik. Miután még másnap is csillapíthatatlanul folyik a vére, arra gondol, hogy harmadnapra úgy is meg fog halni, képtelenség, hogy ennyi vérveszteség után megélje a következő napot. Az megfontolásra sem érdemes gondolat nála, hogy orvosok kezére adja magát. Szépen előkészíti magát a halálra: temetési öltözet az asztalra, pénz ruhára rácsipeszelve a költségekre, viaszos vászon az ágyra maga alá, maga fölé, az ablak pedig sarkig kitárva, hogy lelke szabadon szárnyalhasson a messzeségbe.

Az asszony tehát készül a halálra, gondolatban végigpörgeti anyja esküvőjét, saját születését és életét, környezetét. Átkok, babonák, hitek, apró-cseprő és súlyos hagyományok szabályozzák mindennapjait, onnantól, hogy forró vizet bizonyos napokon nem szabad kihűlés nélkül földre loccsantani, odáig, hogy anyja és saját haját sosem szabad deréknál magasabbra vágni. Jóslatok, misztikum, megmagyarázhatatlan egyszerűségek vetekszenek a nyers mondanivalóval. Igen, az élet errefelé olcsóbb, drasztikusabb, kegyetlenebb, mint nyugatabbra. 

Miközben Anatolija már lefeküdt a viaszos vászonra, tovább emlékezik, de fel kell kelnie: undorítja teste állapota, már lucskos a vértől lába köze, de a háta is. Így nem lehet meghalni, mérgelődik és lemossa magát, átöltözik. Gyerekkorára gondol, amikor Tatevik átka "utoléri" anyjukat és az szénmonoxid mérgezésben meghal, hányódásra rokonok között, visszatérés Maranba, küszködés, boldogtalan, erőszakos házasság, olvasás, mint egyedüli vigasz, mások gyerekeivel való foglalkozás, mint a meddőségtől való menekülés, míg végül a férje szökése szabadítja meg szenvedéseitől. 18 év hallgatás után volt képes szembefordulni vele, amely az elképedt férfiben olyan gonoszságot szabadított fel, hogy utána szanaszét verte a ház berendezését és Anatoliját is.

Kis nyugalom után azonban megérkezik a háború a faluhoz, Anatolija 42 éves ekkor. Telnek az évek, az asszony öregszik. Ekkor történik meg az, amivel a mű kezdődik: Anatolija lefekszik meghalni, de Vaszilij, a bő hatvanas, özvegy kovács, aki mellesleg képes egyetlen ökölcsapással leteríteni egy bikát, meglátogatja őt, hogy hozott neki ajándékba egy kaszát, meg ha már itt van, feleségül is kéri. Anatolija elképedten és csupa véresen hallgatja az ágyából a férfit.

Háború, népirtás, szegénység, egyszerű élet, öregkori szerelem, éhínség, hiány alapvető élelmiszerekben, tárgyakban. A férfiak nem tudják mibe csavarni a dohányt: nincs újságpapír. Nincs üzemanyag, a pénzt nem használják, cserekereskedelem folyik a falu főterén. Éleztetés, dohányvásárlás, gyógyfüvek, ezek mennek a háború után főleg. Egyszerű étkek, saláta tyúkhúrból, fokhagyma öntettel, szomszédok egymásrautaltsága, álmok jelentősége. Művelt közép-európaiként tekintek az egészre, néha hitetlenkedem, máskor mosolygok a hiedelemvilágon, aztán pedig rémülettel vegyes borzongással nézek ki a sötét ablakon túlra, hogy mégis  lehet valami ősi, atavisztikus ebben a történetben? 

Szomorú, fájdalmas cselekményrendszer, amikor minden és mindenki beletörődve várja a véget, megnyugszik a halálos ítéletben, legyen az egy falu vagy egy ember sorsa. Fatalizmus? Tehetetlenség? Remény a semmiben? És amikor már végleg megadtam volna magam a keserves soroknak, mindig felcsillant valami pozitívum, apró öröm, gyakorlatiasságba bújtatott, alig pislákoló fáklya, vágyott kényszer, ami helyrerakott mindent. Vagy legalább elsimította a ráncokat a homlokomon. Hamar megállapítottam, hogy a természetközeli népek, mint akár Magyarországon az apám generációja is, akik hatalmas területeken gazdálkodtak, malacok, borjúk elletésénél segédkeztek, és amikor "úri" nép mondta nekik maguk haszna érdekében a sok semmit, ugyanúgy tettek, mint a könyvben szereplő Ovanesz, aki fejcsóválva veszi tudomásul a faluba eljutó újságok ostoba híreit a reklámozott hitelekről, amelyekből semmire való tárgyakat vesznek, kutyák fodrászolásáról, és egyértelműen azt gondolja, hogy isten, mielőtt elveszejti az embert, elveszi az eszét.

Minden egyszerű, minden emberi és minden örök. Ha jobban megnézed saját kapcsolatrendszered, lehántod róla a fölösleges sallangokat, nem marad semmi, ami annyira nem olyan, ami annyira nagyon más lenne, mint a regényben lefestett élethelyzet. A kötet témájában, a maga egyszerűségében üdítő újdonság és az év meglepetése számomra (ugyanúgy, ahogy a Typotex Kiadó is). Olyan, mintha nagymamám mesélné az életét, ha még élne, ha nem lennék ötvenen felül, és mesélhette volna, ha engem akkor, amikor még élt, érdekelt volna. De mindennek megvan a maga ideje, nem? Írásnak is, olvasásnak is. Meg hallgatásnak is.