Az Égből hullott három alma kezdőmondata olyan jó, hogy még Márquez is megirigyelné: „Pénteken, nem sokkal dél után, amikor a nap átbukott a zeniten, és méltóságteljesen a völgy nyugati széle felé gördült, Szevojanc Anatolija lefeküdt meghalni.” Narine Abgarjan könyvét mágikus realizmusnak mondják, nem is teljesen légből kapott a címke, ám az áradó, mesélős próza, vagy az egyszerű, örök érvényű mondanivaló miatt talán közelebb áll a hagyományosabb népmesékhez.

Ott fekszik tehát Szevojanc Anatolija, eltökéltséggel és beletörődéssel várja az elmúlást, ám a halál nem jön érte. Így aztán kézbe veszi a családi fényképeket, és elmereng a múlton. Ez röviden a címadó kisregény kiindulópontja, ahonnan térben és időben szerteágaznak a történetszálak, apák, anyák, testvérek, nagyszülők, szomszédok életútjai. Ezeket az ösvényeket követi Abgarjan, és ezeket fűzi össze Anatolija személye, illetve a mű igazi főszereplője: Maran, ez a részben képzeletbeli, kicsi örmény falu.

Azért csak részben, mert a helyszínek, karakterek, cselekményrészek is valahol a fikció és az önéletrajz hatásos keverékéből állnak. Maran gazdagon ábrázolt, időtlenségbe merevedett mikrokozmosz a kaukázusi hegyekben. Idillinek tűnő hely, de megvannak a maga árnyoldalai: kirekesztés, családon belüli erőszak, viták és viszályok. Ráadásul eldugott, de nem teljesen megközelíthetetlen, így időnként a történelem hullámverése is átlépi a határait. Hozza magával a harmincéves háborút, az éhínséget, sanyargatja és elpusztítja a falu lakóit. Majd tovább áll, omladozó, romos épületeket és két tucat öreg örményt hagyva maga mögött.

Abgarjan mély érzékenységgel és egy antropológus részletességével ábrázolja Marant és annak lakóit. A színárnyalatok mélyek, változatosak, érezni az ételek, a táj vagy az évszakok átható illatát és szagát, a fények hol élettel teliek, máskor tompán, haloványan terpeszkednek szét. A maraniak pedig dacos, beletörődő emberek. Az életben a legfőbb iránymutatójuk a dolgos néplélek. A törekvés a bizalomra, az összefogásra, az egymás iránti tiszteletre. Abban hisznek, hogy a legfontosabb a szilárd életközösség és a generációról generációra átörökített tudás, a történetek, a régi, bevált szokások és hiedelmek.

Anatolija a halálra készülve akkurátusan feltakarít, elpakol, kitárja az ablakot, és várja, hogy a halál megérkezzen. De váratlanul valami egészen más köszönt be az életébe: egy új lehetőség. A folytatás, legyen az élet vagy halál, csak elhatározás kérdése. Végül kimondva-kimondatlanul arra az egyszerű igazságra jut: nem szükségszerű a társtalanság és az elzárkózás, amelybe belekényszeríti magát. Csak észre kell vennie a többi embert maga körül, és meg kell próbálnia, akár az utolsó pillanatig bízni és reménykedni. Ahogy a maraniak mondják: nyilván így van kigondolva, ezért hát így kell lennie.

Érzékletes képek, izgalmas nézőpontváltások, gördülékeny próza. Ha hasonlítanom kéne: Médea gyermekei (Ljudmila Ulickaja), Latroknak is játszott (Gion Nándor), Őskor és más idők (Olga Tokarczuk), Lazar asszonyai (Marina Sztyepnova). Részleteiben hibátlan, egészében (mint kötet) csak annyi baj van vele, hogy a kisregény mellé került négy novella is, melyek ugyan külön-külön jók (főleg a Berd című emelkedik ki közülük), de kissé elütnek egymástól. Ezért óhatatlanul megtörik a ritmust és az egységes hatást. De ez még így is egy nagyon jó könyv, és tavasszal különösen hálás és inspiráló olvasmány.