"Az Isten nem ott van, ahová az emberek elrendelik neki. Az Isten mindenütt jelen van."

Igazi csemegére, léleksimogató történetre bukkantam a Typotex Kiadó kínálatában. Nem először, teszem hozzá. Éppen az ilyen könyvek miatt szeretem a kiadványaikat, már több emlékezetes olvasmányom köthető a kiadóhoz. A király vagy a Szálkák, az Isten a tanúm, Anyám ajándékai mellett A halaknak nincs lábuk is Typotex kötet, hogy csak néhányat emeljek ki.
Az égből hullott három alma valódi szép irodalom. Jó volt olvasni, olyan ez, amikor már az első két mondat után érzi az olvasó: hazaért, ez a világ várta.
 

"Pénteken, nem sokkal dél után, amikor a nap átbukott a zeniten, és méltóságteljesen a völgy nyugati széle felé gördült, Szevojanc Anatolija lefeküdt meghalni.”

Ezzel a mondattal indul az örmény származású orosz írónő, Narine Abgarjan regénye. Különleges varázsa, bája van ennek a könyvnek. Az ősz közeledtével erre az életmesére sokaknak lehet szüksége. Az örmény szerző könyvére egy moly társam értékelése alapján bukkantam, már ott éreztem, ez kell nekem! Nem okozott csalódást, a varázslat működött nálam is, visszarepített a gyermekkoromba. Abba kis alföldi faluba, ahol sok időt tölthettem rokonoknál. Valahol azt a világot, közeget idézte meg nekem. Ahol békés egyetértésben, elfogadásban és szeretetteli törődésben éltek az emberek. A napi küzdelmeik mellett méltósággal viselték, amit a sors rájuk mért. Boldogok voltak, tudtak örülni egymásnak, az életnek, apróságoknak is. Illatok, emlékek jöttek elő, porlepte élmények törtek felszínre olvasás közben. Most tíz nappal olvasás után is elevenen él bennem a kisregény és szereplőik sorsa, a katarzis élménye. Abgarjan izgalmasan ír, miközben az élet és a halál közötti reményről és a továbblépésről mesél.

Abgarjan prózája nyugodt mederben csordogál, miközben arra is keresi a választ, hogy ez a maroknyi ember hogyan képes nem csupán megmaradni, túlélni, de még valamelyest boldog is tud lenni a megpróbáltatások között. A ködös, világtól elzárt örmény hegyek mélyén él a marani nép. Az ő történetük, személyes drámáik és örömeik által ismerkedhetünk meg velük. Nem csak a mesék varázsa, de sötét gonoszsága is elevenen jelen van. Mélyen elgondolkodtató, olvasásra termett, valódi SZÉP PRÓZA.

Ezt a látványosan szép tájleírások még elevenebbé teszik. Igazából azt éreztem, ez a történet bárhol, bármelyik nép életében, létezésében megeshetne. A kegyetlen őszinteséggel megírt és ábrázolt valóság döbbenetes erejű. Anatolija és családjának meséje maga az élet. Minden kihívásával, örömmel és bánattal, a helyi szokásokkal megtűzdelve. Meghintve csipetnyi mágiával és népmesei elemekkel, kulturális utalásokkal. Gyönyörű történetet olvashattam egy mára eltűnt világról. Nem negédes, nem akar idilli lenni. Valós életmese, hatásos, egyszerű mondataival, pedig nem mese ez gyermek. A nagymamám azt mondta nekem, hogy ha az egyik ajtó becsukódik, akkor egy másik kinyílik. Csak nem kell megvárnia, hogy a sors kinyissa azt az ajtót, meg kell keresni.

"A világ gyönyörű volt és békés, ünnepelt, dalolt, olyan volt, mint egy kipihent, jól táplált és megfürdetett csecsemő."

A felbukkanó karakterek sorsa is szorosan kötődik egymáshoz, ráépülnek egymásra. Van faluszépe, falubolondja, vagy a szerelem is ott lappang. A falu könyvtára, mint végső lelki menedék kivirul és felpezsdíti az oda betérők életét. Ez egy fontos eleme a történetnek, nem csupán egy közösségi hely ez. A csoda pedig önmagukban, a lelkükben van ezeknek az embereknek. Ez az egymás iránti odafigyelés, törődés mesés képek formájában jelenik meg. Az őszinte, tiszta élet regénye. Tetszett a mágikus realizmust megidéző, jóslatot felvillantó néhány kép és történet.

Az isten háta mögött élő emberek életét a szegénység, a természeti katasztrófák mellett az elzártság és a háború is nehezíti. Hogy éppen melyik háború, tökéletesen mellékes, hiszen mindegyik ártalmas és embert próbáló. Az elszigetelt falusi közösség összetartása elképesztő. A mesék világa felől közelítve, fordulatokban is bővelkedő emberi sorsok, történetek vannak a lapokon. Sajnos eddig a Jasznaja Poljana irodalmi díjról nem hallottam, ezt nyerte meg Narine Abgarjan 2016-ban. Maximálisan megérdemelten még sok-sok díjat adnék neki.
A kisregény két részből áll: Macondóban a rideg valóság valahogy összeér a varázslatos emberi képzelettel. A regényt egy hozzá lazán kapcsolódó, négy történetből álló novellafüzér egészíti ki. Itt még a rövidke Utószó is olvasásra érdemes. Igazi gyöngyszem ez a kisregény a könyvek tengeréből.