0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kepes János
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 236 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-2793-82-5
Témakör: Informatika, Kommunikáció

Ára: 3800 Ft (Elfogyott)

Nexus, avagy kicsi a világ
A hálózatok úttörő tudománya

Összefüggésekről - sokszor összefüggéstelenül

Természet Világa — 2003. július
Szinte fénysebességgel érkezett a hazai könyvesboltokba Mark Buchanan tavaly megjelent Nexus című könyve, mely a hálózatok kutatásának egy új és izgalmas fejezetéről szól. A magyar változat a Typotex gondozásában jelent meg. A kiadót dicséret illeti a gyors reagálásért, mely a téma rendkívüli aktualitása miatt hasznos és fontos. Azonban meg kell jegyezni, hogy az utóbbi évben megjelent három, szinte azonos témájú könyv közül valószínűleg a leggyengébbiket választották. A szerző ugyan jó nevű tudományos újságíró (és fizikus), de e műve nemigen vetekedhet a másik két könyvvel, melyeket valóban a hálózatok szakértői írtak. Írásom a recenzió és a csendes füstölgés ötvözésére tesz kísérletet.
A könyv a hálózatok egy olyan csoportjával, illetve megismerésük történetével foglalkozik, melyek manapság igen népszerűek. A kicsi világ hálózatok világába kalauzol el a szerző, egy olyan általános természeti rendet sejtetve, mely lehetővé teszi, hogy a biológiai rendszerektől a társadalmi rendszereken át egészen az internetig mindenfelé megtaláljuk, amit keresünk. Az előszóban ugyan felmerül, hogy esetleg nem mindenki ért egyet a könyvben leírtakkal, de ez gyenge alibi az elképesztő szakmai hibák tömegére. Elsősorban a biológiai témaköröket fogom kritizálni, főleg az egyébként erősen reprezentált ökológiai rendszerekről írtakat, melyekkel kapcsolatban valószínűleg jobb lenne, ha a szerző nem is nyilatkozna. Az állítások zöme fizikusok között szájról szájra járt népmesék végterméke, melyek nemigen vannak már köszönő viszonyban a realitásokkal.
A szerző által áttekintett biológiai példák valóban izgalmasak és érdekesek, az ökológiai hálózatok kutatása kulcsfontosságú lehet akár a természetvédelem jövője szempontjából is. Éppen ezért fájó, hogy egy ilyen ízletes csemegét hogy lehet ilyen rosszul tálalni. A sokat emlegetett seprűzanót-táplálékhálózattal kapcsolatban például egyszerűen igazolni lehet, hogy a fizikusok korszakalkotó, szenzációszámba menő, a napi sajtóban is agyonlihegett munkája egyszerűen hibás, módszertanilag rossz, valamint teljesen érvénytelen és nonszensz eredményeket mutat be. Sajnos, a tudományos fórumokon is úgy mennek néha a dolgok, ahogyan a közéletben: a szenzáció megmarad az emlékezetekben, még ha később alaposan pontosítani is kell, vagy éppen meg is cáfolják. A seprűzanótos tanulmányból csak egy alapvető hiba: a vizsgált ökoszisztéma egyetlen növényt tartalmaz, ami — ugye — nem túl jellemző a természetes rendszerekre, sokkal inkább az agrár-monokultúrákra. Részben ebből fakadnak a műtermék jellegű eredmények, melyek alapján aztán, csodák csodájára, megértjük a természetes rendszerek működését is. A bebizonyíttatásra ítéltetett hálózati szerkezet okaként (ki nem mondottan) valószínűsíthető „kedvenchez kapcsolódás” mechanizmus ökológiailag teljesen irreális, talán éppen fordított logikát követ. A hatványfüggvény szerinti kapcsolateloszlás szintén teljesen irreális lenne, ha nem műtermék lenne: a fajok nagyobbik része pusztán egy (!) másik fajjal áll kapcsolatban, tehát elméletileg csak olyan növény lehet, amelyet csak egyetlen növényevő fogyaszt, vagy pedig olyan csúcsragadozó, melynek egyetlen prédája van — nonszensz. A megoldás természetesen az, hogy a vizsgált hálózat csupán egy részlete a teljes közösség teljes hálózatának. Az egy szomszéddal kapcsolatban álló fajok szinte mind olyan parazitoidok, melyek ragadozóit nem vették figyelembe — ha ezzel korrigálunk, a talált mintázat szertefoszlik. Az egyetlen, rendkívül sok szomszéddal kapcsolatban álló faj pedig a vizsgált ökoszisztéma egyetlen növényfaja — ez sem túl meglepő. A hálózat bizonyos célokra alkalmas ugyan, de a feltett kérdések megválaszolására alkalmatlan.
Mindezen kritikákról persze a szerző a könyv írásakor még nem tudhatott, és itt egy fontos ponthoz érkezünk. A tudomány legújabb eredményeinek gyors közzététele és népszerűsítése nyilván nemes cél, de ha ez félkész hipotézisek és teljesen ellenőrizetlen elképzelések terjesztését jelenti, akkor azért érdemesebb óvatosnak lenni. Néhány cikk megjelenése és a fizikustársadalom lelkesedése alapján nem célszerű megrengetni a világot. A cikkek bírálata igazából a megjelenés után kezdődik, és a fizikusok ötleteit sem a számítógépek, hanem például a biológusok fogják igazán letesztelni. Itt hangsúlyozottan az ökológiai példákról és megállapításokról beszélek. Ezekről az ökológusok természetesen nem tudnak még érdemben nyilatkozni, legfeljebb érdekes ötletnek tartják őket. A fizikusok viszont már mindent tudnak az ökológiai rendszerekről, és ez nagyszerű. Valószínűleg többet tanulhattak volna az ökológusként aposztrofált — eredetileg fizikus — May példájából: érdekes, hasznos és inspiratív gondolatok voltak azok, amelyekről aztán kiderült, hogy nagyrészt irrelevánsak az ökológiában, illetve csak erős megszorításokkal értelmezhetők. May életművét is csak hosszú évek tudományos vitáinak fényében értékelhetjük (mindentől függetlenül persze nagyra!).
A magyar kiadásról meg kell jegyezni, hogy a fordítás sokszor igen pontatlan és kicsit talán elsietett. A tudományos cikkek angol nyelvű címének lefordítása például elég feleslegesnek tűnik, mindenesetre nehéz és főleg kockázatos. A sok-sok tudományterületet átívelő munka nyilván sok olyan szakkifejezést tartalmaz, melyeket nem feltétlenül ismer egyetlen fordító. Az ebből fakadó — néha elég durva — hibák (bátor kísérletek?) kijavítása valószínűleg megért volna egy picivel későbbi kiadást. Esetleg egy többszörös lektorálást. Néhány hiba: a 15. oldalon a „társas hálózatok” nyilván szociológiai hálózatokra utalnak, a 17. oldalon alternatív splicing (nincs forgalomban magyar kifejezés) helyett „váltott összesodródás”, vagy éppen a 152. oldalon felbukkanó „kagylós halak” esete (ha ez eredetiben „shellfish” volt, akkor az simán „kagyló” — valószínűleg itt a Tüdacna gigas ehető óriáskagylóról van szó elsősorban). A 18. oldal táplálékhálózatában pedig sejtelmesen keverednek az angol, a magyar és az „angolmagyar” („gelatinus”) kifejezések. Végül pedig a kiemelkedő fontosságú fajokra alkotott angol „keystone” elnevezésre nem biztos, hogy a legtalálóbb, mindenesetre magyar nyelven már használatban lévő kifejezés a „kulcsfaj”, így a „sarokkő” (164. o.) vagy a „zárkő” (167. o.) elnevezések zavaróak.
A könyv rengeteg pozitívumot is tartalmaz (már maga a téma is lebilincselő), melyeket most nem elemeztem. Pusztán az ökológiai részt boncolgattam egy kicsit, de meg kell említenem azt is, hogy ott is olvashatunk naprakész, érdekes és korrekt dolgokról. Azonban a nem teljesen hozzáértő olvasó ezúttal ki van szolgáltatva a szerző (és a fordító) csapongó fantáziájának. A kicsi világ hálózatok valószínűleg még zsákszámra jelennek majd meg a tudományos közleményekben, és elválasztani a búzát az ocsútól legalább annyira izgalmas és érdekes kihívás lesz, mint amennyire izgalmasak és érdekesek a valóban kicsi világ hálózatok.
Jordán Ferenc

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK