Hogy elmesélték-e már ezt a történet? Hát persze. Sokan? Hát persze. És ilyen jól? Na, hát itt már rezeg a léc. Mary Warner Marien abból indul ki, hogy kell egy olyan könyv, amiben minden úgy klappol, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ne legyen terjengős, ne legyen direkte szakmai, legyen középúton az objektív és a szubjektív között. Nekem úgy tetszik, ez itt és most, neki sikerült. Ráadásul a szerzőt nem nyomasztja az sem, hogy mára a fotózás igencsak átalakult, mondhatni permutálódott. Ez egy hangsúlyozottan kultúrtörténeti munka, és ez a legfőbb erénye. Végre egy olyan írás, ahol szó van arról is, amiről eddig csak Roland Barthes mert írni, valahogy így: ,,Nekem nem mindegyik nagy fotós mindegyik fotója tetszik. Stiegliztől például csak a….’’stb. szóval nincsenek szeráfi magasságokba emelkedő hősök, csak van egy eszköz, amit éppen lehet művészien is használni. És itt jutunk el a lényeghez: egy ilyen kultúrtörténeti munka – kimondatlanul is – egyfajta etikus fényképezésre/látásmódra/tartásra nevel. Mert miközben ezeket a sorokat írom, az alatt is kb. egymillió digitális kép készült, aminek a döntő hányada csak szemét, egy része anzix, egy pici része pedig valami fontos emlék a világról. Az, hogy ezt miképp érdemes megörökítenünk.