0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Gáti István
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 555 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2797-45-8
Témakör: Zeneelmélet
Sorozat: No.1. Nemzetközi bestseller

Eredeti ár: 4500 Ft
Webshop ár: 2700 Ft

KOSÁRBA
Befejezetlen utazás
Életem emlékei

Yehudi Menuhin: Befejezetlen utazás. Életem emlékei

Élet és Irodalom
2013-3-14

Menuhin, a XX. század egyik legnagyobb hegedűs csodagyereke, ezzel a könyvvel önmagát ajándékozta meg a hatvanadik születésnapjára. A könyv így 1976-ban jelent meg, és sokáig a bestseller listák élén állt. De mit jelent egy zenész önéletrajza? Goethe a Költészet és valóság című művet egy barátjának (valószínűleg) fiktív levelével kezdi: „Megkaptuk immár, drága barátom, költői munkáinak tizenkét részét, s olvastukon sok minden ismerősre, sok ismeretlenre bukkantunk, sőt e gyűjtemény fölfrissít egy-mást, ami feledésbe merült. A tizenkét egyenlő alakú kötetet, ahogy most előttünk áll, akarva akaratlan is egy egésznek nézzük, s szeretnénk belőle a szerző egyéniségére és tehetségére következtetni. Tagadhatatlan azonban, hogy [ehhez] kevésnek látszik e tizenkét kötetecske.” Ebből a passzusból két gondolat következik. (1) Az önéletrajz megírására akkor kerülhet sor, amikor az alkotói életpálya már nagyjából befejeződött, és tizenkét kötetben megjelentek az összegyűjtött művek. (2) Az olvasók mindig az alkotó személyiségére kíváncsiak; de még a tizenkét kötet után is visszamarad egyfajta hiányérzet, ezért van szükség egy befejező, mindent lekerekítő lépésre. – Az első gondolattal még egyet lehet érteni, de a második már nem annyira meggyőző; mondhatnánk például, hogy ez az olvasói szokásokon múlik. (Elképzelhető, hogy az olvasók már nem feltétlenül az alkotó személyiségére kíváncsiak, hanem inkább a szöveg immanens tanulmányozása felé fordulnak.) De még így is van egy nagy különbség az író, illetve a zenész (a zenei előadóművész) életrajza között: az író ugyanabban a közegben mozog, mint a művei megírásakor; a zenész viszont egészen más közegben szólal meg. Nagy kérdés, hogy a vallomásszerűen bemutatott személyiségnek van-e bármi köze az előadó-művészetében megnyilvánuló tehetségéhez. De ez a kötet mégis lenyűgöző olvasmány. Vannak ugyan részek (sőt ezek a dominánsak), ahol egyfajta önünneplés érezhető. „Alázattal és hálával be kell vallanom, hogy mennyi előnyt élvezhettem. Egyik gyermekem korai halálától eltekintve a szerencsétlenséget csak másodkézből ismertem. [...] Megkímélt a sors hirtelen válságoktól, elszigeteltségtől, gyűlölettől és haragtól [...]. Az értelmetlen létezés unalmát sem tapasztaltam meg.” (550.) Legyintve azt mondhatnánk, hogy hát igen, van, akihez kegyes a sors, van, akihez nem. De aztán Menuhin azt sugallja, hogy ezt a kegyet ki kell érdemelni, habár ezt már a barátságokkal támasztja alá. „A világ minden táján, és olyan helyeken is, ahol még soha nem játszottam, kölcsönös bizalommal teli baráti kapcsolatok kötnek össze a zene kedvelőivel. Azzal azért dicsekedhetek, hogy tudatosan soha nem voltam érdemtelen erre a bizalomra  [...] A valódi örömöt nem lehet megkülönböztetni a kötelességektől, a valódi szabadság a felelősségben keresendő [...].” (Uo.) De a könyvet mégis az teszi hallatlanul szimpatikussá, hogy Menuhin nagy kudarcokról is beszámol. (1) Menuhin önmaga mellett a kor legnagyobb hegedűsének Jascha Heifetz-et tekintette, aki tizenöt évvel volt idősebb nála, és szintén orosz-zsidó felmenőkkel rendelkezett. „Többször is találkoztam Heifetz-cel, de a kapcsolatunk különösen tartózkodó és hűvös volt. Az iránta megnyilvánuló csodálatom ellenére sem tudtam személyes kapcsolatba kerülni vele. [...] Még ez a csodálat sem volt elég, hogy bizalmat ébresszek benne.” (212.) Aztán persze Menuhin megfogalmazza a fenntartásait Heifetz rendkívül aprólékosan megtervezett előadásmódjával szemben is. (2) Menuhin pályájának egyik legnagyobb rejtélye, hogy amint a csodagyerek létből átment a felnőtt létbe, elvesztette magabiztosságát. Fritz Kreisler egy interjúban azt mondta, hogy ezt előre lehetett látni. „Valóban a technikai tökéletessége alábbhagyott, bizonytalanná és görcsössé vált, évekig tartott, amíg ezen a gátláson úrrá lett, és visszanyerte korábbi mesteri tudását.” (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, 9. kötet, 111.) Menuhin többször visszatér erre az „epizódra”, erre a mély alkotói válságra, amely nagyjából a II. világháború éveiben játszódott le. „Éreztem, így nem mehet tovább. Meg kell szereznem a technikai alapokat, amíg azt a korábban megtapasztalt könnyedséget vissza nem nyerem, ami éppen elhagyni készült engem.” (219.) (3) Menuhin legnagyobb magánéleti kudarca az első házasságának csődje volt. Erről többször és visszatérően beszél, néha meglepő őszinteséggel, de mindig szemérmes rövidséggel: „Úgy vettem feleségül Nolát, hogy nem voltam felkészülve a házasságra.” (218.)

(Fordította Gáti István. Typotex Kiadó, Budapest, 2012. 553 oldal, 4500 Ft)

 

Weiss János

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK