0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 200 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-83-8
Témakör: Tudománytörténet
Sorozat: Életutak

Ára: 3250 Ft (Elfogyott)

Mérnök–tudós–iskolateremtő
Michelberger Pál és kora

Mérnök-tudós-iskolateremtő

Magyar Tudomány
2008-3-21

A Typotex Kiadó Életutak sorozatának új kötetében Szentgyörgyi Zsuzsa Michelberger Pál akadémikus életpályáját dolgozza fel nagy gonddal és empátiával. A könyv azonban több egy életmű „egyszerű” ismertetésénél, mivel a tudós mérnök munkássága elválaszthatatlan a kornak történelmétől amelyben dolgozott és alkotott. Ennek megfelelően az első fejezetekben ismertetésre kerül a gazdaságtörténeti háttér, a magyar autóbuszipar korabeli helyzete valamint Michelberger Pál tevékenysége „az alkotás háromszögében”. Ez utóbbi fejezet bejárja az alkotó életpálya legfontosabb állomásait a Műszaki Egyetem hadmérnöki karától az Ikarusz Műveken keresztül a tudomány berkeiig, különös tekintettel a tudományos közélet rejtelmeire. A könyv végén az életmű tudományos munkáinak részletes jegyzéke teszi teljessé a felrajzolt képet.

Ami ezt a könyvet nem szokványossá, ha úgy tetszik különlegessé, teszi, az a kötet Kaleidoszkóp nevet viselő része, amelyben tanítványok és munkatársak – Magyar István, Péter Tamás és Várlaki Péter – beszélgetnek Michelberger akadémikussal életének különböző szakaszairól. Ez az alapvetően szubjektív megnyilatkozás nemcsak a mérnök, a tudós és a tudománypolitikus mögötti embert mutatja meg, hanem részletes korrajzot is ad, amelytől az alkotó életpálya elválaszthatatlan. A kötetnek ez a része nemcsak a fiatalság számára nyújt érdekes és tanulságos olvasmányt, hanem azok is sok mindent megtudhatnak belőle, akik személyesen is átélték az elmúlt század második felének eseményeit. Társadalmunk fejlődésének mértékét alkalmas módon azon is lemérhetjük, hogy a fiatal olvasók külön magyarázat nélkül mennyit értenek meg a meghökkentő, néha érthetetlen, néha pedig ellenállhatatlanul humoros eseményekből, amelyeket a szubjektív beszélgetések felidéznek. A továbbiakban kedvcsinálónak ezekből az epizódokból villantunk fel néhányat.

Napjainkban az ország „celebjei” házasságkötésének részleteiről a közvélemény szinte percre pontos értesítést kap, mikor, hol, mennyi pénzért, hány vendéggel, milyen hírességek részvételével történt meg a nagy esemény, amelyről tudnia illik mindenkinek, aki nem akar lemaradni a felgyorsult élet forgatagában.

A fiatal mérnök így emlékszik erre vissza: ”Egyszerű esküvőnk volt. Egy évfolyamtársam és egy Ikarus-beli mérnök volt a tanúnk. Más nem is volt jelen a házasságkötésen. Az anyakönyvvezető után megköszöntem mindkét tanúnak a részvételt és feleségemmel igen könnyelműen elmentünk a Gellértbe, kettesben megebédelni. Utána másnap folytattuk a munkát, mintha mi sem történt volna. Csak októberben mentünk el egy hétre a Mátrába nászútra. Lakásunk nem volt. A feleségem albérletben lakott, én a szüleimnél. Az albérletbe engem is befogadott volna a lakástulajdonos, de időközben változások történtek, és a Tanács egy olyan házaspárnak utalta ki a lakást, aki nem fogadott albérlőt és a feleségemet is kitették. Így mindketten szüleimhez költöztünk, Vecsésre. Kétszobás, nyári konyhás, egy fürdőszobás előszobás lakásunk volt, az egyik szobában mi laktunk, a másikban a szüleim. Itt született meg a lányom is, 1958. november 7-én.”

A szakmai munka következő állomása a tudomány munkásainál a „mesterlevél”, a tudományos fokozat megszerzése. Manapság egyes ambiciózus politikusok erre nem sok időt és energiát pazarolnak, hanem bizonyos nem akkreditált intézményeknél jutányos áron jutnak hozzá az áhított doktori fokozathoz – ahogy ma divat mondani: ”csak semmi cicó!” Michelberger Pál ezzel szemben itt sem egyszerűsíti az életet: ”Erre az időszakra esik a kandidátusi disszertációm megírása. Ahogy azt már jeleztem, 1958-ban, nyáron, a szabadságidőm alatt, anyósoméknál írtam meg két hét alatt. De hát a védelemre való felkészülés, az egyetemi órákra való felkészülés mind rám maradt. A bútorok közül utolsóként, valamikor már a 60-as évek végén, vettem íróasztalt. Kialakult az a módszer nálam, hogy egy fotelban ülve, a térdemen írtam mindent. Ott készültem el és íróasztalként a parkettát használtam, ahová jobbra-balra a papírjaimat leraktam.”

A tudományos pálya ezután szinte töretlenül vezet felfelé, bár itt is történhetnek érdekes dolgok. Mi van például akkor, ha „az embert elkapja a gépszíj” és további tudományos babérokra vágyik: „Egyébként még egy élményem van ezzel kapcsolatban, amit el kell mindenképpen mondanom. Amikor a Közgazdasági Szemlében megjelent cikkeim elkészültek, bementem a Tudományos Minősítő Bizottsághoz. Szebeni Ödön volt a mi területünk előadója és mondtam neki, hogy szeretnék kandidátusi disszertációt írni közgazdaságtanból. Mélyen megrökönyödve mondta: te a műszaki tudományok doktora vagy, nem írhatsz közgazdaságtanból kandidátusi disszertációt. Mondom – miért nem? Hát, mert ilyen nincs. Úgyhogy abbahagytam és így nem lett kandidátusi disszertáció, pedig azok az anyagok, amiket akkor összehoztunk, tulajdonképpen összeállíthatók lettek volna egy kandidátusi disszertációban, simán lehettem volna közgazdaságtudományok kandidátusa is.”

Az egyetem visszafogadja a sikeres mérnököt és ismét belevetheti magát a tudományos munkába, azonban nem mind arany ami fénylik: “A közlekedési kartól, mint mondottam, sokat kaptam szellemileg, szemléletben. Ugyanakkor egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy engem kinéznek a karról. Most ez meglepően hangzik, de azért ennek voltak jelei. 1956-ban nem írtam alá a tiszti nyilatkozatot. Nem értettem egyet azzal, hogy a Kádár-kormány behívta a szovjet csapatokat és ennek következtében kellett elmennem az egyetemről… Egyetlen kézzelfogható jelét mondanám csak ennek, nem panaszként. Az én fizetésem a közlekedésmérnöki karon a kari egyetemi tanárok átlagfizetése alatt volt mindig. Akkor is, amikor nagydoktor lettem, még akkor is, amikor levelező tag lettem. Ezt nem tettem szóvá akkor, talán ez az első alkalom, hogy erről említést teszek.”

A nemzetközi szakmai elismerések sorozata után az egyetem is lépni kényszerül. Először dékán, majd rektor lesz. Ez utóbbira így emlékezik vissza: „Két periódusban voltam rektor. Először másfél évig, aztán még két és fél évig. Azzal az indokkal nem engedtek újra pályázni, hogy két periódust töltöttem ki, de négy év volt összesen… Nem árulok el titkot, az egyik professzor megkeresett a négy év lejártával és azt mondta, ő elintézi, hogy újból rektor legyek harmadszorra is, ha menetközben neki átadom a rektorságot. Mondtam neki, nem. Nem pályázom.”

A tudományos közélet sem fukarkodott a kitüntetésekkel, Michelberger Pál két periódusban 1993-1999 között volt a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke és számos fontos tisztséget betöltött a tudós testületben. Ezek közül ki kell emelni az Akkreditációs Bizottságot, amelynek fontos szerepe van társadalmunk fejlődésében – ha másban nem is, de talán az áldoktori fokozatok megszerzésének megnehezítésében. Erről a következőképpen emlékezik meg: „A Magyar Akkreditációs Bizottságot a Magyar Rektori Konferencia (MRK) kezdeményezte, a rendszerváltás időszakában, 1991-1992-ben próbáltuk meg létrehozni. Akkor én még rektor voltam és a szegedi egyetem rektora, Róna Tass András kezdeményezte elsősorban a létrehozását, mondván hogy egy piacgazdaság kialakulásával mindenféle sarlatánok meg fognak jelenni a felsőoktatásban.”

A szubjektív visszaemlékezések sok érdekes információval is szolgálnak, amelyekhez máshonnan igen nehéz lenne hozzájutni. Így megtudhatjuk például, hogy Zerkovitz Béla népszerű dalszerző fia volt az 50-es években az Ikarusz gyár főmérnöke: „Nem hiszem hogy zenélt, de volt benne művész hajlam. Egyébként nagyon jófejű ember volt. Párton kívüli, vallásos, de valamilyen oknál fogva Rákosiék nagyon bíztak benne… Zerkovitz nevét (az édesapjáét) Rákosinak Kodály is megemlítette már azzal, hogy a párt ne szóljon bele a zenei életbe, mert a zenei élet egy külön hajó, aminek a fedélzetén volt Bartók, és a gépházben Zerkovitz, de azért ő is oda tartozik.”

Nem sokan tudták azt sem, hogy Rákosinak volt testvére is az államapparátusban. Erre vonatkozóan is érdekes információval szolgál a könyv: „Be kellett mennem Bíró Ferenc miniszter úrhoz, bocsánat, miniszter elvtárshoz, Rákosi Mátyás öccséhez, hogy ilyen vagy olyan szerszámot igényeljek… Életem legnagyobb megdöbbenése volt, amikor találkoztam vele. Tudtam (hogy ő az öccse). De hogy annyira hasonlít a Rákosira, azt nem tudtam. Ugyanolyan arc, ugyanaz a kopaszság, ugyanaz minden, csak magasabb volt. Az pedig végképp megdöbbentett, hogy egy 15 m hosszúságú, 8 m széles szobának a végében ült, egyik végén léptem be, és ő a másik végén ült egy íróasztalnál, és mire az ember odaért az íróasztal elé, addigra minden illúziója elfogyott és remegett.”

A sikeres életpálya megkoronázásaként Michelberger Pált, aki 1956-ban századosként szerelt le a hadseregből, a Honvédség 1996-ban alezredessé, majd 2006-ban ezredessé léptette elő. Egy másik, kissé hasonló megemlékezésről maga Michelberger Pál számol be: „A felsőoktatási törvény értelmében 2000. december végén – betöltve a 70. életévet – a köztársasági elnök úr felmentett engem egyetemi tanári állásomból és ezzel kinyilvánította, hogy már tanítani sem tudom a magam tudományos területét, így maradt rám a filozofálgatás joga.”

Epilógusként csak annyit kell hozzátenni, hogy Michelberger Pál akadémikusnak 2007-ben négy szakmai közleménye jelent meg, ebből kettő idegen nyelven. Igaz, hogy most már egyetemi hallgatókat a törvény szerint nem taníthat, de aki ezt az érdekes könyvet elolvassa, sokat tanulhat belőle.

Bencze Gyula

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK