"Nem tudjuk pontosan megjósolni, hogy mit is érhetnénk el egy olyan intelligenciával, amelyet mesterségesen tökéletesítettünk, de a világbéke és a nyomor felszámolása bizonyára előkelő helyet foglalna el a listán. Egy valódi MI létrehozása az emberiség történetének legnagyobb eseménye lehetne. Sajnos feltehetőleg az utolsó is." Stephen Hawking - a könyvből. "Elvehetik-e a robotok a munkánkat? Öntudatra ébredhet-e egy gép? Betölthetjük-e a tudatunkat egy számítógépbe? Nyakunkon a robotapokalipszis? Byron Reese a jövőnket talán leginkább meghatározó kérdéseket, a mesterséges intelligencia fejlődését és a robotok térnyerésének várható hatásait vizsgálja.
Döbbenetes mottó szerepel könyved legelején Samuel Petri 1767-ben megjelent zeneelméleti munkájából: „Célom az volt, hogy a zene eredetét valósághűen mutassam be, és hogy valamivel hozzájáruljak történetéhez nagy katasztrófájának koráig bezárólag, amely az 1740. évben kezdődött, és még tart.” Miféle katasztrófát emleget Petri? Hogyan értelmezzük ezt a drámai kijelentést? Még az évet is konkrétan megnevezi. Azért mellbevágó ez a kijelentés, mert a modern oktatás hozzászoktatott minket ahhoz, hogy a zenetörténetre mint stíluskorszakok mechanikus egymásutánjára gondoljunk, és hogy a változások valódi mozgatóival ne törődjünk. Pedig a zenetörténetben nemcsak a válaszok változnak, hanem a kérdések is. Az idő nem homogén, csak a fejlődéshívő modernista elképzelés számára. Petri egyébként pontos megjelölést használt.
Hol van a negyedik és ötödik dimenzió? Hogyan lehet a tér véges, de határtalan? Hogyan lesz nem létező geometriákból nagyon is kézzel fogható kártyajáték? Meddig tart a létrehozás, és honnan kezdődik egy ismeretlen világ felfedezése? Hogyan kapcsolódik mindez a valósághoz, az életünkhöz? Csak néhány kérdés Pintér Gergő Új világok teremtése (Geometriai képzetek és képződmények) című, ismeretterjesztő jellegű könyvéből, mely rendkívül érdekfeszítő és közérthető módon avatja be a laikus érdeklődőket a matematika „egzotikus” területeibe.
Az amerikai futurológus könyvében nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy a technológiai fejlődés olyan pozitív hatásai mellett érveljen, melyek képesek lesznek az emberiséget egy teljesen új korba repíteni. Byron Reese túltengő optimizmusa mégsem naivitás, érvelése pedig szilárd lábakon áll. Byron Reese neve itthon jobbára ismeretlen volt eddig, pedig a technológiai fejlődés pozitív hatásainak egyik elismert vizsgálóját és szószólóját tisztelhetjük benne – és sajnos a kötetből sem derül ki egyértelműen, hogy ki is ő, vagy miért lenne fontos a véleménye (ez a felvezetés vagy bemutató a könyv egyébként kevés hiányosságainak egyike).
Karácsony táján mindenki sokat foglalkozik az ajándékokkal, abba mégis ritkábban gondolunk bele, mi is a valójában az ajándékozás. Tényleg egy önkéntes, önzetlen gesztus, amivel a szeretteinknek akarunk örömet okozni, ahogy azt a cukormázas reklámok beállítják? Vagy sokkal inkább egy nagyon is kötelező jellegű cselekedet, amiért valamikor, valamilyen formában mindenképpen viszonzást várunk? Ha pedig valakinek sokkal értékesebb ajándékot adunk, mint amit viszonozni tudna, akkor az egyszerűen "jófejség", vagy inkább éppen hogy így akarjuk a hatalmunkban tartani az illetőt? Cecilie Engert akkor kezdi el mániákusan fogalkoztatni az ajándékozás, amikor Alzheimerrel küzdő édesanyja házát takarítva megtalálja az idős asszony ajándék-listáit.
Meglep, hogy a kiadó egyetlen sort se szán a könyvben a szerző bemutatására. Az internet segít: Byron Reese sztárelőadó, több úgynevezett techvállalat alapítója/vezetője, futurológus, és ha minden igaz, Texas államban él. Hogy ezt a könyvét is ott adták volna ki (vagy hol?), ezt se lehet a kolofonból, tehát a kiadás adatait tartalmazó oldalról megtudni. A könyv elolvasása után a meglepetésemet megértés váltja fel: talán nem akarták felfedni, hogy a szerző nem igazán rangos művelője a témájával kapcsolatos szaktudományoknak. Márpedig annál, hogy mit mond, a tájékozatlan olvasó számára fontosabb lehet, hogy ki mondja. Természetesen lehet, hogy nincs igazam, de a könyv nem teszi kizárttá.
David Rolfe Graeber amerikai kultúrantropológus, politikai aktivista, egyetemi professzor 2013-ban a Strike! nevezetű magazinban megjelent írása kisebb láncreakciót indított be. A cikk a közgazdász Keynes 1930-as jóslatára reflektált, mely szerint a század végére az USA és Anglia technológia fejlődésük révén heti tizenöt óránál nem követel majd magasabb munkaidőt. Graeber szerint bár a technológia ehhez rég rendelkezésünkre áll, paradox módon mégis még tovább nőtt a munkával töltött idő, mint a jóslat idején. Ha ez nem lenne elég, viszonylag magas százaléka érzi úgy a dolgozóknak, hogy munkája nem csupán értelmetlen, de aktívan nehezíti meg mások életét, máshogy fogalmazva káros – ezen állásokat címkézi az antropológus bullshitnek (kamunak).
Az olyan témák, mint a nagy techcégek szigorúbb szabályozása, a társadalmi és politikai nyilvánosság megváltozott szerkezete, a kulturális javak termelésének és fogyasztásának átalakult gyakorlatai, a digitális médiát és kultúrát övező legkülönbözőbb technooptimista és pesszimista diskurzusok és víziók, már nem csupán a szűken értelmezett médiaelméletek területeit uralják, hanem a fősodrú nyilvánosságot is. A kötet ebbe a globális kontextusba érkezik, tanulmányai pedig arra tesznek kísérletet, hogy körvonalazzák, milyen valódi hatást gyakorolt a technológiai fordulat a kulturális iparágak működésére. 2019-ben az ELTE Média és Kommunikáció Tanszéke a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékével közösen indította el a Kultúra a digitális forradalom idején című konferencia- és könyvsorozatát.
Világéletemben tudatos olvasó voltam, és így persze rendszeresen figyelem az előkészületben lévő köteteket, hogy mindig tudjam előre, mit érdemes kézbe venni, és mit nem. Ha már ismerem a szerzőt, akkor ugye elvileg könnyű dolgom van, ha meg nem, akkor utánajárok, ki ő, mit lehet tudni róla és a művéről. Pont ez lett volna a tervem a jelen recenzió témájául szolgáló könyv esetében is, ám gyakorlatilag semmi használhatót nem találtam sem róla, sem az írójáról. Így úgy döntöttem, hogy nagy levegő, és ugrás az ismeretlenbe. Ez pedig, mint utóbb kiderült, nagyon is jó döntésnek bizonyult, ugyanis a Fekete panoptikum lett az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb és legérdekesebb kötete.
Kritika Jóbarátok rajongók biztos emlékeznek arra a részre (8. évad 18. rész), amikor a többiek kigúnyolják Phoebe extrémen pozitív barátját, Parkert (akit Alec Baldwin alakít), mire Phoebe azzal vág vissza nekik, hogy ő sosem szólta meg egyikük partnerét sem, pedig véleménye szerint “mindegyikük egy cikkely a ‘Ki kicsoda az emberiség ótvarában” című könyvben”. Na, Martín Olmos könyve pontosa ez a könyv. :D Bizarr élettörténetek és megdöbbentő bűntények gyűjteménye, mely alcíméhez híven valóban mesedélutánra hív a söpredékkel. Olvashatunk gyilkosokról, pszichopatákról, diktátorokról, szentekről, hóhérokról, írókról, de azért elvétve akadnak itt hősök is, mint pl. Liviu Librescu professzor, aki egy 2007-es virginiai egyetemi lövöldözés során saját testével védte diákjait, így érte a vég.
