"Az Isten nem ott van, ahová az emberek elrendelik neki. Az Isten mindenütt jelen van." Igazi csemegére, léleksimogató történetre bukkantam a Typotex Kiadó kínálatában. Nem először, teszem hozzá. Éppen az ilyen könyvek miatt szeretem a kiadványaikat, már több emlékezetes olvasmányom köthető a kiadóhoz. A király vagy a Szálkák, az Isten a tanúm, Anyám ajándékai mellett A halaknak nincs lábuk is Typotex kötet, hogy csak néhányat emeljek ki. Az égből hullott három alma valódi szép irodalom. Jó volt olvasni, olyan ez, amikor már az első két mondat után érzi az olvasó: hazaért, ez a világ várta.
Ha a jövő évben készítek listát a 2020-ban olvasott legjobb könyvekről, akkor ennek a könyvnek már biztos ott a helye, mindegy, hogy mennyi könyv vár még rám ebben az évben. Annyira szerettem ennek a könyvnek a világát, a hangulatát, a humorát, hogy a végtelenségig tudtam volna még olvasni. Már a címe sem mindennapi, a borítója sem átlagos, a történet helyszíne is különleges és a szereplők sem hétköznapiak. Szóval egy minden szempontból nagyon különleges és nagyon szívet melengető könyv.
Aligha akad olyan ember, aki ne gondolkodna el élete során többször is kezdetről és végről, mármint az univerzuméról. A sajátjáról is, persze, de ez a kettő szorosan összefügg, és nemcsak a sci-fikben. Hiszen a por, amiből vétettünk, ugyanaz az anyag, amelyből a világegyetem legapróbb részecskéi is “megalkottattak”. E tanulság egyszerre triviális és felkavaró: különlegesnek tekintett bolygónk és egzisztenciánk oly jelentéktelen, hogy a mindenség léte szempontjából nem oszt, nem szoroz. A világegyetemnek egy viszkető pont sem vagyunk végtelen hátán.
Úgy kezdődik, mint egy mesekönyv: „Minden, ami vagy, egyetlen aprócska sejtből származik.” De vajon tényleg belegondolunk abba, mit is állít a mondat? Egy norvég molekuláris biológusnő és egy történész összefogtak és végiggondolták. Közérthető és izgalmas könyvet írtak a biotechnológia legégetőbb kérdéseiről, amelyet bárki meg tud emészteni, sőt, még élvez is, legyen akár okos kamasz, humán beállítottságú kíváncsi, vagy szakember.
Nem az emberi civilizáció, nem is a Föld végéről, hanem az egész kozmikus rendszer összeomlásáról szól Katie Mack könyve. Lássuk be, az elég jó (nekünk) és meglehetősen ritka (sajnos), ha egy tudományos ismeretterjesztéssel foglakozó tudósnak kifejlett humorérzéke is van a közléskényszere mellett. Katie Mack azon kevesek egyike, aki képes arra, hogy a legelvontabb témát is közel hozza a hétköznapi halandókhoz. Mert mi lehetne elvontabb, mint az, amit garantáltan soha egyetlen ember sem fog megtapasztalni? A mindenség vége – attól függ, honnan nézzük – egyszerre közeli és távoli.
Már régen el akartam olvasni Narine Abgarjan Égből hullott három alma című kötetét, ugyanis az örmény származású orosz írónő hazai debütáló kötete olyan elsöprő olvasói sikernek örvendhetett, ami szinte példátlan. Mindenhol csak és kizárólag dicsőítő szavak, és úgy emlékszem, egyetlen negatív véleménnyel sem találkoztam. Aztán úgy alakult, hogy mivel az elmúlt hetekben jelent meg Abgarjan második kötete, az Élni tovább, úgy döntöttem, hogy inkább ezzel kezdem az ismerkedést az 1971-es születésű szerző írói világával.
Adott majd’ háromszáz oldalnyi belső morfondírozás: évek széljegyzetei időrendben, városok kiállítótereire bontva, redukált képi anyaggal, mintegy jelezve, a lényeg a szavakban keresendő. Műalkotások kapcsán, múzeumfalak közötti hatáskutatások során születtek mind. Vajon kommentárok lennének csupán? A Múzeumi séták című könyv a szerző, Földényi F.
Minden bizonnyal elmúltak már azok az idők, amikor társadalomfilozófiai témájú könyvek egyik napról a másikra bestsellerré váltak, és komoly olvasói tömeget mozgattak meg. Az évtizedek óta Németországban elő és németül író koreai filozófus Byung-Chul Han eredetileg 2016-ban megjelent könyvét azonban néhány hét alatt elkapkodták, és azóta több kiadást és számos fordítást élt meg az alig több mint két ív terjedelmű kötet.
Minden elfogultság nélkül tudtam kezembe venni Stefánsson legújabb magyarul megjelent kötetét. Képes vagyok úgy bízni benne, hogy nem várok semmit, így aztán képes meglepni úgy, ahogy egyáltalán nem vártam. És milyen jó volt épp most olvasni; január kopárságában, túl az ünnepek csillogásán, amikor bár megszületett bennünk a remény, épp nem látszik még semmi a folytatásból. Ebben a kietlenségben tud igazán jelzőfény lenni az izlandi történet.
