Furcsa, hogy évek múltán olyan könyvek ragadnak meg az ember emlékezetében, amelyeket annak idején nem tartott igazán tökéletesnek, és más olyanok, amelyek miatt pedig odáig volt, kihullanak az emlékezetéből. Példának okáért tisztán emlékszem, hogy annak idején az elsőkönyves Jesús Carrasco Kegyetlen idő című könyvét azért szerettem, mert kimondottan profi módon képezte le Cormac McCarthy világát, ám valljuk be, ennél sokkal többre azért nem is vállalkozott. És mégis. A mai napig eszembe jutnak jelenetei, a sivár hangulata, így persze már vártam, hogy a spanyol szerző új könyvvel rukkoljon elő, és ez a Typotex Kiadónak hála meg is történt, mégpedig egy alternatív történelmi művel, A föld, amelyen állunkkal.
A tavalyi év legizgalmasabb kultúrelméleti kiadványát a Typotex Kiadó adta ki. Byung-Chul Han könyvének, A kiégés társadalmának relevanciája aligha jelezhető jobban annál, minthogy magyar megjelenése előtt már bő fél évvel elemző cikk jelent meg róla egy olyan, nem kifejezetten szakkönyvek ismertetésére szolgáló portálon, mint a 444 (Horváth Bence: A munkánk lett az életünk, és ebbe halunk bele). A koreai származású, Németországban tanult és német nyelven publikáló filozófus kötete rövidsége és aktualitása ellenére szerencsére nem valami egyszer gondolt gondolatok pamfletje, hanem valódi nietzschei kalapáccsal filozofálás, ahol a tömör és sűrű gondolatok valódi problémákhoz kapcsolódnak. (Nem véletlen, hogy műveinek több angol fordítása az MIT Press „Untimely Meditations” sorozatában jelent meg.
"...két nő párhuzamos, a végtelenben találkozó, mégis szorosan összefonódó története, rendkívül szórakoztató stílusban, maró öniróniával." Akik kilátogattak idén a könyvfesztiválra találkozhattak az újságíróként, íróként, producerként és fordítóként is dolgozó Iva Valcsanovával. A Krach sziget című könyvével elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Végre én is sort kerítettem a kötetre, amelynek már a fülszöveggel sikerült felkeltenie az érdeklődésem. Fülszöveg: Aszja, hogy egy kicsit elbújjon a hétköznapok és a családi ügyek megpróbáltatásai elől, hosszú nyaralásra indul, remélve, hogy egy adriai szigeten remetéskedve újra megtalálja önmagát. Ez azonban korántsem megy annyira zökkenőmentesen, mint ahogyan azt hitte, főleg a nyaraló tulajdonosa, a volt férje és annak új felesége társaságában.
A svéd diplomata, közismert műfordító korábbi könyve Jézusról és Paulusról szól, ami releváns háttér. A szerző ugyanis Darwin életét és küzdelmét saját művének esetleges felforgató üzenetével nem úgy mutatja be, mint a forradalmi örökség – a Daniel Dennett kiemelte „darwini veszélyes idea” – védelmét, hanem mint egy óvatos polgár lavírozgatását a megfelelő támogatói kör alakítása, a közvetlen társadalmi közeg megbecsülésének fenntartása és ugyanakkor a felforgató üzenet átadása között. A könyv életrajz, a személyes élet rekonstrukciója és a viktoriánus Anglia tudományos életének egymásba fonódó bemutatása. Az életrajz nem a pszichológiai mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, mint a kötődéskutató John Bowlby 1992‑es könyve tette volt, kiemelve az anya hiányát és az apa gyakori távollétét, hanem a társadalmi szerepekre.
Magyarországon napjainkra csendesedett el az a templomépítési hullám, amely a 80-as évek közepén indult, és a 2000-es évek környékén tetőzött. Bizonyos funkciók és az építési kedv eme termékeny együttállása korántsem példa nélküli. A Horthy-korszakban hasonló jelenség zajlott az Eucharisztikus Világkongresszus budapesti megrendezéséig, a tekintetet pedig ismét a jelenre fordítva a kortárs templomépítési kedvhez mérhető lendülettel jelentek meg itthon a kortárs borászatok is. A két funkció ikeralakzatként kapcsolódott egymáshoz, amelynek magyarországi történetétől – és sikerétől, hisz ez lett az a két rendeltetés, amely egészen napjainkig a belépőt jelentette az önszervező elitklubba –, nos, e funkciók mitizálódásától elválaszthatatlan az a metafizikai keret, amelynek sarokpontjait Hamvas Béla határozta meg.
Jobb, ha környezetünk kímélésére összpontosítunk, mind a gyakorlatban, mind szavainkban, viselkedésünkben és tán elsősorban a szellem világában is. Hétköznapjainkban az időjárás szeszélyei, a légköri frontok erősen befolyásolják hangulatunkat, sőt teljesítményeinket is. Véleményalkotásunkban és tévelygő előítéleteinkben valóban „mennyiben játszik szerepet a Természet szeszélye?” – teszi fel ezt az időszerű nagy alapkérdést Kovács Róbert a KLÍMAVÁLTOZÁS című könyvében; majd felsorolja a klímaváltozást érintő, jelenleg a társadalomban bolyongó vélemény és ellentmondó tudományos és politikai nyilatkozatokat. Hiszen nálunk, ugye szokványos, mint ahogyan a horoszkóphoz és a csillagászati teleszkóphoz, az orvosláshoz, az iskolaügyhöz, valamint a társadalomszervezéshez, a politikához stb. – úgy mint a focihoz is – mindenki ért.
Filozófia és művészet viszonyát értelmezi – értelmezi újra – Afonso Cruz portugál író formabontó regénye, a Festő a mosogató alatt. Afonso Cruz frissen megjelent regénye, a Festő a mosogató alatt nehezen illeszthető be a kortárs irodalom tört-szövevényes kánonjába. Amennyiben a szöveget kísérő rajzokat (melyek a szerzőtől származnak) nem szeretnénk a mű értelmezésekor félredobni, rögvest egy intermediális alkotással találjuk szemben magunkat. És a horizonton máris ott lebeg a posztmodern értelmezés! A paratextus határainak megannyi kérdőjele, mely irodalom- és filozófiatörténeti viták útvesztőjébe torkollik. Ennél valamivel megragadhatóbb, hogy a posztmodern irodalom alighanem legnevesebb hazai képviselője, Esterházy Péter egykor azt mondta, nem az írónak, hanem a szövegnek kell, hogy mondanivalója legyen.
Csernobil szimbólummá vált, egy agyaglábú állammonstrum, valamint a tudomány és a technika mindenhatóságába vetett gyarló hit jelképévé. A szerzők szerint pedig "az emberi felelőtlenség, kötelességmulasztás és vezetői alkalmatlanság szélsőséges példája" is. HUSZÁR ÁGNES RECENZIÓJA. 1986 április 26-án történt az egész bolygóra kiterjedő első ipari katasztrófa. Az addig főleg csak a szakemberek által ismert atomerőmű felrobbanásának napja bevonult a 20. század történelmébe. Fekete nap volt nemcsak az ott dolgozók és a környéken élők, hanem az európai népesség számára is. Az orosz nyelvű humor találékonyan élt a szójáték lehetőségével. Csernobil érthető úgy is, hogy "fekete volt", ezt aknázták ki az akkoriban terjedő morbid katasztrófaviccek. Csernobil a szovjet rendszer egyik legnagyobb kudarca volt.
Bár kis túlzással a mai kortárs norvég szépirodalom Karl Ove Knausgårdról szól, de ha nyitott szemmel járunk, akkor rájövünk, hogy mekkora írózsenik vannak még rajta kívül ebben az északi országban. A teljesség igénye nélkül itt van nekünk még Per Petterson, Kjell Askildsen, Kim Leine (hiába ír dánul, attól még született norvég), Merethe Lindstrøm vagy épp Morten A. Strøksnes – és még folytathatnám. Ha pedig folytathatnám, akkor folytatom is, mégpedig azzal a Geir Gulliksennel, akinek nemrégiben jelent meg az első könyve idehaza, és akire egyébként Knausgård is hivatkozik a műveiben. Róla annyit érdemes előzetesen tudni, hogy hazájában ismert és népszerű szerző, újságíró és irodalomszervező (Knausgård, Renberg vagy Linn Ullmann felfedezője).
A koreai születésű német filozófus, Byung-Chul Han könyve tényleg segít abban, hogy megismerjük a minket körülvevő világot. A kiégés társadalma… Mára már nem az a kérdés, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb?”, hanem sokkal inkább az, hogy úgy általában ment-e a világ elébb, létezik-e fejlődés. S ha igen/nem, akkor merre vezet tovább az emberiség útja? Ahhoz, hogy kérdéseinkre választ kapjunk, először azzal kell(ene) tisztában lennünk, hogy hol tartunk most, honnan jutottunk ide. Van-e olyan fogalmi készletünk, mellyel érvényes módon leírhatjuk az elmúlt másfél évszázadban lezajlott változásokat? Az idén ötvenéves Byung-Chul Han, aki mára már – fordítások révén – kitört a német nyelvű piacról, úgy tűnik, sok kérdésünkre tudja a választ. Minden jel arra, mutat, hogy ő lesz a XXI. század egyik „sztárfilozófusa”.
