Recenzió Inzelt György: Természettudomány Háborúban és Békeidőben Kémikusok, találmányok, felfedezések Typotex, Budapest, 2020   A hosszú cím nem indokolatlan; a könyv sok mindenről szól, hírneves kutatókról a kémia, fizika, érintőlegesen az orvostudomány területéről, időben a 19. század békés fejlődést hozó utolsó harmadáról, az I. Világháború idejéről és utóhatásairól, végül röviden a transzurán elemekről és ezzel kapcsoltban a II. Világháborúról. A könyv hihetetlen mennyiségű ismeretanyagát legjobban a 17 oldalon felsorolt névtár közel 700 tétele jellemzi. Az olvasó számos helyen leckét kap történelemből. Két fejezet tárgyal 18. századi eseményeket. Igen jelentős a szerző kutatásának eredménye Lomonoszov tudományos pályájáról, ami tabukat dönt le.

A Távol-Kelet sem akar belefulladni az ipari mocsokba: Kína, India és a Fülöp-szigetek harcol a fenntarthatóságért. És az ökoiszlám Indonéziában? Az európai ember – igen, így általánosságban – hajlamos arra, hogy a Távol-Keletet „kicsit” egyszerűbbnek tekintse, mint amilyen az valójában. A Typotex Kiadónál megjelenő PANTA-sorozat, ami a Pázmány Egyetem nemzetközi tanulmányokkal foglakozó szakmai közösségének könyvsorozata, azt a célt tűzte maga elé, hogy megmutassa ennek a távoli világnak a sokszínűségét. Vagy legalábbis megmutasson valamit ebből a sokszínűségből. A most megjelent könyv a sorozat 17. kötete, egy korábban megrendezett konferencia előadásai alapján készült tanulmányokat gyűjti egybe. Középpontjában a környezetkárosítás és a környezetvédelem távol-keleti helyzete áll.

Egy magába forduló társadalomban, mely visszafelé evickél az időben, valóságos kihívást jelent a társadalmi nemek emlegetése. Bár konzekvens hatalmi álláspontról nem beszélhetünk, mégis úgy tűnik, hogy a hatalom mostani birtokosai – egyesek szerint bitorlói – nem rajonganak már a „társadalmi nemek” kifejezésért sem. Persze, nincs ezen mit csodálkozni, hiszen működésük több területén is tetten érhető, hogy ők visszafelé kívánnak haladni az időben, s példaképül a két világháború közötti Magyar Királyság szolgál számukra. Ez a múltba fordulás pedig rányomja bélyegét az ember- és társadalomképükre is, s éppen, mert ők tematizálják a közbeszédet, van, ami számukra nem comme il faut. Ugyanakkor a társadalom jelentős rétege (egyre inkább) tisztában van azzal, hogy ez az állapot hosszan nem fenntartható.

Azt hihetnénk, hogy a Bibliáról már nem lehet újat mondani. Kai Michel és Carel van Schaik úgy nyúlt hozzá a Bibiliához, ahogy korábban még senki! Az elmúlt két évezredben a Bibliát minden oldalról megnézték, darabjaira szedték, új és új értelmezésekkel és magyarázatokkal álltak elő a részekre és az egészre vonatkozóan is. Dolgoztak vele vallásos szempontból, tudományos szigorral és harcos-dacos ellenkezéssel is. A Bibliáról szóló könyvekkel Dunát – vagy inkább Amazonast – lehetne rekeszteni. Ezekben a könyvekben szinte minden – és mindennek az ellenkezője is – megtalálható. BÁTOR AZ, AKI AZT ÁLLÍTJA, HOGY ÚJAT TUD MONDANI EBBEN A TÉMÁBAN! Kai Michel és Carel van Schaik bátor. Azt állítják, hogy olyan olvasatát találták meg a Szentírásnak, amit korábban még senki nem fedezett fel.

Byron Reese a katasztrófát várók és a bódult optimisták kijelentései között vezet minket egy lehetséges jövő felé. Nem sci-fi! Van még néhány könyv a tarsolyomban, s úgy terveztem, hogy a Bullshit munkák okozta „kellemes trauma” után inkább szépirodalommal foglalkozok, s a Negyedik kort elhalasztom későbbre. Elvégre nem csak „okosságokkal” él az ember! Aztán, döntésemet megalapozandó mégis kezembe vettem a könyvet, s nem tudtam letenni! Ha már így alakult… Byron Reese könyve jól illeszkedik abba a sorba, ami miatt a Typotex Kiadót dicsérni szoktam. Ez a kötet is a jövőnkkel, az emberiség jövőjével, az ezzel kapcsolatos aggodalmakkal és/vagy túlzón optimista várakozásokkal foglakozik.

Horváth Balázs letépte magáról a mindőnkre ráapplikált szemellenzőt. Az ERKÖLCS ÉS CIVILIZÁCIÓ című könyv ébresztő pofon is lehet. Lehetne. RÉGEN MINDEN JOBB/ROSSZABB VOLT Vannak olyan gondolkodási sémák, melyeket szinte öntudatlanul használunk. Ezek közé tartozik az is, ahogy a világ jelenlegi állapotáról gondolkodunk a múlthoz, a régmúlthoz képest. Az, hogy „régen minden jobb volt”, vagy éppen rosszabb, sokkal inkább függ a kijelentést tevő személy állapotától, vagy éppen a megjelölt témakörhöz való kötődéstől, mint a tényektől. Olyan, mintha nem lenne „objektív mérce”. Az ilyen jellegű kijelentéseinket a hétköznapokban leginkább érzelmi alapon tesszük, s ha egy kicsit komolyan vesszük a kérdést, s megpróbálunk utánanézni, mi az, ami ebben a témában megismerhető, akkor is bajban vagyunk.

Ismerős érzés? Persze, mert így működik a világ. Mindig így működött: erre kényszerítenek minket a mindennapokat átszövő evolúciós folyamatok. A versengés paradoxonjai erről szól. Őszintén szólva, nem is tudom, hogy örüljek ennek a könyvnek, vagy inkább bosszankodjam miatta. Pontosabban a könyv magyar megjelenése egyértelműen örömmel tölt el, de a benne leírt jelenségek, és a világ ilyesfajta összefüggései akár el is keseríthetnek. Borongósabb napon az olvasó elé egy olyan világ tárul, melyben nem sok hely marad az emberi szabadságnak. Fényesebb napokon a helyzet nem ennyire gyászos, sőt szinte ünnepi hangulatot teremt a könyv azáltal, hogy olyan működési mechanizmusokat tár fel, melyekre van miért rácsodálkozni. A Norvég Tudományos Akadémia két tagja, egy biológus (Dag O.

Erre a kérdésre – habitusától függően – mindenkinek van egy zsigeri válasza. De ez kevés! Tim O’Reilly provokatív című könyvében szisztematikusan végiggondolta, hogy merre haladunk. WTF? „A jövő már itt van. Csak még nem egyenletesen oszlik el a világban.” William Gibson, sci-fi író Hosszan sorolhatjuk azokat a technofób közhelyeket, melyek arról szólnak, miként gyűr minket maga alá az általunk fejlesztett technikai civilizáció. Sci-fi-k tömkelegének alapanyagát adja a mesterséges intelligencia elszabadulásának víziója, vagy az, ahogy az emberek elvesztik munkájukat, megélhetésüket, s a világ a kevés gazdag innovátor és döntéshozó játszóterévé válik, miközben az emberek tömege kerül katasztrofális helyzetbe. Komolyan vehető, félelmeinket hizlaló látomások ezek, és nem kell/szabad elfelejteni őket. De nem eszik olyan forrón!

Steven Pinker könyvével már többször is foglalkoztunk, megjelenés előtt – a kiadó hozzájárulásával – közöltünk a könyv előszavából, és több részletet is: Nem véletlen, hogy ennyit foglalkozunk ezzel az inspirálón sokszínű és meghökkentően vaskos kötettel. A Harvard Egyetem pszichológia professzora – hosszas kutatás után – olyan kijelentésre ragadtatta magát, ami minimum meghökkentő. De, ha a hétköznapi tapasztalataink felől nézzük, akkor is ellentmondani látszik a józan észnek. És ezzel együtt is lehet, hogy Steven Pinker állítása – legalább részben – igaz.

SZEGEDI CSABA KÖNYVE, A VILÁG-NÉZET A KÉPRŐL BESZÉL, DE A VILÁGRÓL SZÓL. 2007-ben, amikor a „New York, New London, New Paintings” című kiállítás kapcsán interjút készítettem Szegedi Csabával, eszembe sem jutott, hogy az akkor lejegyzett mondatok több mint egy évtizeddel később felderengenek bennem, egy új és izgalmas kötet kapcsán. „Most készítem DLA-munkámat, és a témám a térábrázolás és térlátás, ezzel kapcsolatban kezdtem a furcsa perspektívákkal foglalkozni, és ehhez volt fantasztikus lehetőség New York. A városnak olyan különleges urbanisztikai-építészeti struktúrája van, ahol a három dimenzió koordinátái nagyon szépen és dinamikusan kibomlanak.